Az izraeli választópolgárok ebben az évben másodszor szavaztak országos választásokon (a helyi választásokat is beleszámítva pedig harmadszor). Könnyen elképzelhető, hogy ezúttal sem sikerül a kormányalakítás, és újabb, harmadik fordulóra lesz szükség (akinek ez hihetetlenül hangzik, gondoljon arra, hogy áprilisban meg sem fordult volna a fejünkben egy esetleges második forduló kiírása…) Egy újabb választás óriási terhet jelentene az államháztartásnak, visszafordíthatatlanul megrengetné a polgárok biztonságérzetét, a kormányzásba vetett bizalmát is, de nem tenne jót az ország demokratikus, kormányzati stabilitás szerinti besorolásának sem.
Az izraeli választásokat a magas (70% körüli) részvételi arány és a választók mobilitása jellemzi. A szeptember 17-i választásokon az előző körhöz képest több új pártlista szerepelt, ilyen a Meretz és a Munkapártból csatlakozó Sztav Safir és Ehud Barak közös listája (Demokratikus Tábor, 5 mandátum), a jobboldali Jamina (7), melyben az előző választások nagy vesztese, Ajelet Saked vezeti a kizárólag vallásos-telepes-messianisztikus politikus férfiakat (Peretz, Szmotrics), az Amir Perec vezette, megfogyatkozott Munkapárt és a szociális-jobbos Orly Levi közös listája (Avoda-Gesher, 6).
Ki alakít kormányt – és milyen áron?
E sorok írásakor – mindössze két nappal a választások után – már tudjuk, Netanjahu a vesztes. A Kék-Fehér (33) tömörülés legyőzte a Likudot (32), de a blokkok állása ezúttal is döntetlen. Ebben a helyzetben egy biztos: csak úgy lehet kormánya Izraelnek, ha valaki megszegi, amit eddig a választóinak ígért. A Kék-Fehér és a Munkapárt azt, hogy nem alakít egységkormányt a Likuddal mindaddig, amíg a korrupciós ügyek miatt eljárás alatt álló Netanjahu áll az élén. Lieberman azt, hogy nem vesz részt olyan kormányban, amely az ultraortodoxokat is beveszi anélkül, hogy a kötelező katonai sorozást és az alaptantárgyak tanítását bevezetné a vallásos iskolákban. A vallásos pártok (Sasz, Jahadut Hatora) és a Jamina azt, hogy csak egy Netanjahu vezette jobboldali kormányban vesznek részt. Netanjahu pedig azt, hogy kizárólag ő és egy általa vezetett jobboldali-cionista kormány vezetheti Izraelt.
Az áprilisi választásokhoz hasonlóan szeptember 17. után is világos, hogy egyetlen párt sem kapott abszolút többséget (61 hely), tehát most is három fő lehetőségre korlátozódik a kormányalakítás:
- Egy tisztán jobboldali kormány, melynek alapja a Likud, az ortodox vallásos pártok és a Jamina mindössze 54 mandátumot kitevő tömörülése. Minthogy a szélsőségesen nacionalista Ocma Jehudit nem jutott be, ezzel legalább két mandátum elveszett a jobboldal számára. Ez a formáció jelenleg csak akkor lehetséges, ha Lieberman lemond az ultraortodoxokkal szembeni követeléseiről (amire nem volt hajlandó, ezért választottunk szeptemberben újra) – vagy a vallásosok hajlandóak feladni, amiben „hisznek”.
- Egységkormány a jobboldali blokkal. Beni Ganznak ehhez meg kell szegni azt az ígéretét, amire alapozva megnyerte a választásokat és a legtöbb mandátumhoz jutott: „Csak ne Bibi!”
- Egy világi egységkormány Liebermannal.
Az elmúlt tíz év kormányzása és a két választás között kinevezett kormánytagok (Peretz, Szmotrics) azt mutatják, hogy nem lassan, de biztosan halad Izrael vallási-halachikus irányba, ezt tetézi a jobboldal (Saked, Bennet és a Likud) fasizálódó, többségi uralomra és a fékek-ellensúlyok gyöngítésére, az alkotmánybíróság, a sajtó, a számvevőszék, az állami főügyész szerepének korlátozására és ezen intézmények lebontására törekvő politikája.
Világi kormányzat?
A szeptemberi választások előtt mindössze egy héttel rukkolt elő a Kék-Fehér párt miniszterelnök-jelöltje, Beni Ganz azzal, hogy hajlandó lenne egy világi egységkormány megalakítására. Ezzel reményt adott azoknak, akiket elkeserítettek az elmúlt években zajló folyamatok, és azok megállításában bízva szavaznak Ganz pártjára. Ez az változat Liebermannak is megfelelő lehet, hiszen így sikerként könyvelheti majd el legutóbbi, az újabb választások kiírásához vezető döntését – az ortodoxok kiebrudalását –, és továbbra is betöltheti az általa mindig is fontosnak tartott királycsináló szerepét. A választások estéjén megtartott beszédében Lieberman nem egyszer használta a „liberális” jelzőt, egyértelművé téve ezzel, kiket választ partnernek.
Sok év után először lenne ezzel lehetőség arra, hogy a szekuláris választók által kormányra juttatott vezetőnek ne kelljen „eladni” választóit a kisebb ortodox-vallásos pártoknak, amelyek a támogatásukért cserébe komoly (pénzügyi és ideológiai) feltételeket állítanak és tisztségeket követelnek. Ha egy ilyen világi alapú egységkormányzat jön létre, amelyben a liberális államnak, a civil társadalom erősítésének, a jogegyenlőségnek van elsődleges szerepe – megváltozhatnak az eddigi prioritások. Vagyis megállítható lenne az oktatásba és a katonaságba már most is egyre mélyebben beépülő vallásosítás (hadata), napirendre kerülhetnének a polgári programok (házasság, legalizáció). Ez esetben a költségvetés sem a telepek és az ultraortodoxok kiszolgálására irányulna, hanem a termelékenység növekedését, az arab szektor és az ultraortodoxok integrálását előtérbe helyező gazdaságpolitikára, amely egy modern ország hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, nem pedig a politikusok túlélését.
Ehhez azonban Netanjahunak meg kéne szegnie egy választási ígéretet – és végre átadni a kormányzást. Én optimista vagyok. Mert nincs más választásom…
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
