A Széna téri Vadmacska, vagyis Einhorn Gizella, alias Liza Donkó, Donykó Erzsébet, Sáfrán Károlyné, jelenleg Tova Meir története egyedülálló, a 20. század közepének egyik legtanulságosabb meséje.
Einhorn Gizella tizennégy évesen, 1942-ben hagyta el a kárpátaljai Gányát, hogy egy városban legyen asztalosinas bátyjával Budapesten. Az izraelita leányotthonban talált szállást a Lónyay utcában, onnan kellett 1944 őszén, egy végzetes napon bevonulnia munkaszolgálatra a Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja (KISOK) fenntartásában működött sportpályára. Eleinte a Ludovika-garázs építkezésén dolgoztatták, s ott egy sváb – a földije Kárpátaljáról – pecsétes Gestapo-igazolványt állított ki neki álnévre, hátha egyszer még bujkálnia kell. Bemondta neki a volt cseh tanítónője, Elizabeta Donko nevét, s kitalálta hozzá, hogy Kijevben született. Zsebre vágta, és el is felejtkezett róla.
Később a Kápolnásnyék melletti grófi majorba hajtották tankcsapdát ásni, ahol a szadista volksbundista őrök kényük-kedvük szerint bántak a fiatal zsidó lányokkal és az odavezényelt munkaszolgálatosokkal. A front azon a vidéken állandóan mozgott, hamarosan jöttek az oroszok. Az őrök továbbhajtották a zsidókat, de ő néhány társával elbújt egy szénapadláson. Az oroszok rájuk találtak, és egy szovjet tiszt megpróbálta megerőszakolni. Keservesen ellenállt, ekkor leginkább már attól félt, hogy a tiszt rájön, nem szűz, hiszen egy őr korábban már megfosztotta leányságától. Annyira ellenállt, hogy az orosz dühében a lábába lőtt. A seb ma is látszik. A front továbbra is egyfolytában mozgott, ő bujkált és menekült, immár egyedül, s amikor legközelebb jöttek az oroszok, előkapta valami rejtélyes sugallattól vezérelve azt a bizonyos régi igazolványfélét a zsebéből. Nem akart többé zsidó lenni, főleg miután az erőszakoskodó orosz azzal is megfenyegette, hogy a nácik után a zsidók jönnek a sorban, őket is mind egy szálig megöli majd a szovjet hadsereg.
Azt mondta hát legközelebb az oroszoknak, hogy ő Elizabeta Donkova Kijevből. És ettől kezdve a szovjet katonákkal utazott, tolmácsolt, mert ő még otthon, Kárpátalján megtanult mellesleg ukránul is. Egy Pesterzsébeten működő katonai kórházba került tolmácsolni, ahol sokat beszélgetett a sebesült katonákkal, és lassacskán létrehozott egy tökéletes fedősztorit. A kijevi harcosoktól megtudta, melyik iskolába járt, utcaneveket tanult, minden részletet kitalált Elizabetáról – később magyarosítva Donkó Lizáról –, amit csak kellett.
Sajnos a háború után egy-két évvel a szovjetek vissza akarták vinni Kijevbe, és nem értették, miért akar mindenáron idegenben, Magyarországon maradni. Mindennapos vendég lett a KGB-nél, s egyszer csak nem volt tovább, két napot kapott csomagolni. Rettegett, hogy Kijevben minden kiderül, és meg sem áll a Gulagig. Csak egy menekülési útvonalat látott a Budapesten maradásra: ha férjhez megy egy magyarhoz. A rendelkezésre álló rövid időhöz képest viszonylag sikeresen oldotta meg a feladatot, és másnapra Sáfrán Károlyné lett. Sajnos a táncos szórakozóhelyen megismert katona férje egy Baranya megyei faluba vitte, ahol hamarosan erőszakosan bánt vele. Gizella el akart válni, de ez sem ment egyszerűen, ismét menekülnie kellett. Végül a saját lábára állt Pesten, talált albérletet, és a Beszkártnál helyezkedett el. A Széna téren lett váltókezelő.
1956 október 23-án a forradalom kitörését először arról vette észre, hogy a villamosok összevissza érkeztek, majd arról, hogy egy cédulát talált a szekrényén: „Mocskos ruszki, menj haza!” Nagyon megijedt, hogy újrakezdődik a kitoloncolás hercehurcája, és a Széna tériek vezetőjéhez, Szabó bácsihoz fordult védelemért. Felajánlotta a segítségét, hiszen ha valaki, ő aztán igazán utálta a ruszkikat meg az ávósokat. Be is vették. Lelkesen fegyvereket szerzett, főzte az ebédet a felkelőknek, harcolt, ahogy tudott. A Vadmacska nevet akkor kapta, amikor messziről meglátta, hogy ávósok ülnek egy mentőautóban, és rájuk lőtt. Valóban ávósok voltak, véres gézbe tekert fegyverekkel, mire Szabó bácsi azt mondta: „Olyan a te szemed, mint egy vadmacskának.”
Végre igazán otthon érezte magát, és harcostársakra talált, akik elfogadták „ruszkiként” is, és esze ágában sem volt elhagyni Magyarországot, de november 4. után a forradalmárok menekülni kezdtek, és a harcostársai végül őt is magukkal sodorták előbb Bécsbe, majd Brüsszelbe. Liza Belgiumban egy magyar katolikus papnak segített a forradalom menekültjeinek ellátásában, és lett egy komoly udvarlója is. 1959-et írtak, Liza már éppen révbe ért, amikor a pap valahogy rájött, hogy valami nem stimmel vele. Meggyónta neki, hogy ő voltaképpen zsidó, és Einhorn Gizellának hívták. A pap segítségével és tanácsára a Vöröskereszttel és a Szochnuttal keresni kezdte esetleg életben maradt rokonait, akikről semmit sem tudott 1944 óta. És legnagyobb csodálatára kiderült, hogy a rajongásig imádott asztalosinas bátyja valahogy életben maradt, és Haifán él.
Még Liza Donkóként írt neki, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ő-e az az Einhorn Géza. Aztán csapot-papot hátrahagyva hajóra szállt, és meg sem állt Haifáig. Két hétre jött, de pár nap után már nem kívánkozott vissza, és Izraelben maradt. Nem volt egyszerű tanúkkal bizonyítania a személyazonosságát, hiszen semmilyen papírja sem volt arról, kicsoda. Szerencsére Gézával nagyon hasonlítottak egymásra, és emlékezett is más falubeliekre, akik kivándoroltak Izraelbe. Becitálták őket a bíróságra, ők is felismerték, és tanúskodtak mellette, úgyhogy végül visszaváltozhatott önmagává.
Aztán mégis újra nevet változtatott, mert férjhez ment egy kibucban lakó zenetanárhoz: Tova Meir lett a neve, és belőle is kibucnyik lett. Évtizedekig a kibuc szállodájában dolgozott, mert kárpátaljai lévén rengeteg nyelvet beszélt, s szót értett minden turistával, bármilyen nemzetiségű vagy a vallású volt is.
A férjével örökbe fogadtak és felneveltek egy kisfiút, s ma már unokái hallgatják fantasztikus történeteit. A legdurvább részletekről a legutóbbi időkig hallgatott; szégyellte is, ami történt, és meg is akarta kímélni a hallgatóságát. Csak a szépre szeret emlékezni. Máig az Ajelet Hasahar kibucban él a libanoni határ mellett, s élete fénypontjának az 1956-os forradalom csodálatos napjait tekinti, amikor fegyverrel harcolhatott szeretett Magyarországáért. Ma is könnybe lábad a szeme, amikor felidézi ifjúkorának kedvenc magyar nótáit.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvben is, ami itt megvásárolható >>
Hasonló írás a témában:
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
