Izrael 56-os Vadmacskája

Ezzel a 2006-os interjúval tisztelgünk október 23-án az 56-os forradalom zsidó hősei előtt.

Magyarországon elfelejtették, Izraelben visszahúzódva él, pedig 1956-ban fegyverrel küzdött a magyar szabadságért, mint a Széna téri felkelőcsoport tagja. Tova Meir megúszta Auschwitzot, megakadályozta, hogy orosz katonák megerőszakolják, üldözték, mert németnek, ukránnak, orosznak hitték. Távollétében Kádárék halálra ítélték. Kalandos életének epizódjairól számol be az alábbi interjúban.

hvg.hu: Önt Tova Meirnek hívják, de volt már Liza Donkó, Donykó Erzsébet is. Ki is Ön valójában?

Fotó az 50-es évekből
Fotó az 50-es évekből

Tova Meir: Einhorn Gizella néven születtem Kárpátalján, Gányán, vagy ahogy akkoriban a csehek hívták, Ganicén. Vallásos zsidó családból származom, büszkén vallottuk magunkat magyaroknak. Apám Balassagyarmaton volt katona, nagyapám pedig mindig emlegette, hogy az 1885-ös huszároknál szolgált. Amikor 1938-ban visszacsatolták Kárpátalját Magyarországhoz, egy velünk szimpatizáló csendőr barátian azt tanácsolta, hogy apám „borotválja le szép sűrű szakállát, nem lenne jó, ha valaki annál fogva húzná”. Mikor aztán munkaszolgálatra vitték, valóban csak a bajuszát hagyták meg. A háborút az egész családból rajtam kívül csak egy szem bátyám élte túl. Szüleimen kívül négy öcsém és húgom is Auschwitzban pusztult el.

Mikor és hogyan került Budapestre?

Bátyám 1941-ben Budapestre ment asztalosnak tanulni. Nagyon hiányzott, szó szerint belebetegedtem, hogy elment. Az orvos javasolta, hogy küldjenek utána. Anyám elengedett, de csak úgy, hogy a Belvárosi Izraelita Nőegylet gondomat viseli. A nőegylet fenntartott egy drága leányotthont a Lónyai utcában. Volt, akit énekelni, meg balettozni képeztek, én speciel varrónőnek tanultam. Tizenhét éves voltam, amikor a németek bejöttek, feloszlattak minket, csillagos házba kerültünk, a Wesselényi utca 12-be. Munkaszolgálatosként dolgoztam először a Ludovika garázs építkezésén, cementet meg téglát hordtam, azután egy deszkavágó üzembe kerültem.

Egy alkalommal  elkáromkodtam magam – csehül. Voltak ott cseh őrök is, az egyiknek tetszett, hogy beszélem a nyelvet, behívott az irodába, és adott egy pecsétes Gestapo igazolványt. Akkor találtam ki, hogy Liza Donkónak hívnak, aki Kijevben született. Anyám nevének beírtam cseh tanítónőm nevét. Egy napon a nyilasok felszólítottak, hogy jelentkezzem a földalatti Mexikói úti végállomásánál lévő KISOK pályán. Onnan indultunk gyalog Németország felé, de nem jutottunk messzire, hanem csak Kápolnásnyékig. Ott az egyik reggel –  egy istállóban szállásoltak el bennünket – arra ébredtünk, hogy ott vannak az oroszok. Kérdezték, vannak-e itt németek, mire mondtam nekik oroszul, hogy itt zsidók vannak. Magukkal vittek tolmácsolni.

Ezek szerint jól alakult a kapcsolata a “felszabadítókkal”?

Egy orosz katonával.
Egy orosz katonával

Nem volt felhőtlen. Egy lövés helye még mindig itt van a combomon. Egy 50-52 éves orosz katona meg akart erőszakolni, könyörögtem neki, hogy nekem az égvilágon semmim sincs a szüzességemen kívül, és megígértem édesanyámnak, hogy azt a házasságomra tartogatom. Nem bírt velem, sem magával, és a lábamba lőtt. Szerencsére gyorsan begyógyult a seb, kórházba sem kellett mennem. A Vörös Hadsereg tolmácsként alkalmazott, közben állandóan gyanakodtak, hogy valójában német kém vagyok. Többször ki is hallgattak, pofoztak, hogy valljam be, ki is vagyok valójában. Végül sikerült megszöknöm, és a cseh fiútól kapott igazolványommal bementem Tamásiban az ottani orosz parancsnokságra. Közöltem: szovjet lány vagyok, magyar katonákkal kerültem Ukrajnából Magyarországra, már meglehetősen elfelejtettem oroszul, de jól megtanultam magyarul. Ismét tolmács lettem, csak éppen most magyar-orosz tolmács. Kiskunhalasra kerültem 1946-ban, és akkor már le akartam lépni az oroszoktól, Magyarországon akartam maradni. De újra letartóztattak és kihallgattak. A változatosság kedvéért ezúttal mint ukrán lettem nekik gyanús, rám fogták, hogy annak idején a németekhez átállt Vlaszov tábornok híve voltam. Akkor még nem tudtam, mi fán terem az, hogy vlaszovista, de addig nyaggattak, amíg írásba adtam, az vagyok. Ha tudtam volna, hogy Sztálin tűzzel-vassal irtja a vlaszovistákat!

Valamit azért sejtettem, Kiskunhalason bementem a rendőrségre, ahol egy bizonyos Barna őrnagy ellátott magyar papírokkal, a nevemet magyarosítottuk, így lettem Donykó Erzsébet. Ez végre megnyugtatta az orosz parancsnokot is. Amint lehetőségem volt rá, otthagytam őket, egy tanyára kerültem, majd egy családnál dolgoztam, mostam-takarítottam, velük együtt költöztem fel Pestre. Egy cérnagyárban kaptam munkát, majd 1952-ben férjhez mentem egy katonához. Két és fél év után elváltunk, ezután háztartási alkalmazott voltam Darvas József miniszternél, majd beálltam  kalauznak a BESZKÁRT-hoz.

(hvg.hu) Hogy került a Széna tériek közé?

Szabó János, a Széna- tériek parancsnoka
Szabó János, a Széna-
tériek parancsnoka

(Tova Meir) 1956. október 23-án szerettem volna elmenni a tüntetésre, de aznap beosztottak váltóőrnek a Moszkva téren. Nem sokra tartottam a magyar nómenklatúrát, Gerőről eleve rossz véleményem volt, felesége a fodrászánál sohasem fizetett, ehelyett azt mondta, küldjék a számlát a párthoz. Estefelé összevissza jöttek be a villamosok a térre, ekkor már sejtettem, valami történik a városban.

Egy-két nappal később névtelen fenyegető levelet kaptam: „Piszkos rohadt ruszki, takarodj az országunkból, elegünk van belőletek.” Akkor már hallottam Szabó bácsiról, aki a Széna téri felkelőket vezette. Gondoltam, tőle kérek védelmet. Bár személyesen nem ismertem, már híre ment, hogy rendkívüli ember, óriási tekintélye van csoportjában. [Szabó bácsi, alias Szabó János csoportja ellenőrizte a Margit híd – Lukács fürdő – Városmajori templom – Bécsi kapu határolta területet. A Corvin-közi felkelők mellett ez volt a legütőképesebb felkelő csoport Budapesten – A szerk.]

Lementem a térre, megmutattam neki a papírjaimat, mondtam neki, hogy „ruszki” vagyok. Azt mondta: „Te lány, nincs, aki egy levest megfőzzön a harcolóknak, gyere segíteni.” Fülön csíptem egy másik lányt, Virág Mariannát, és attól kezdve együtt főztünk a felkelőknek. Szóltam a csoportnak, tudok egy helyet, ahol ávéhások őrzik a házakat, tőlük szerezhetnénk fegyvert. Odavittem a fiúkat, elvettük az őrök géppisztolyait. Én is kaptam egyet, akkor már egész jól bántam a fegyverrel.

Milyen más fegyvertényre emlékszik?

A Margit hídon jöttek át harckocsikkal mongol szemű szovjet katonák, és távcsővel nézelődtek. Odamentem hozzájuk beszkártos egyenruhámban. Kérdezték, melyik oldalon vannak a zsidók, és hol vannak az arabok. Tényleg azt hitték, a Szuezi-csatornánál vannak. Felvilágosítottam őket, elhallgatták előlük, hová mennek harcolni. Kérdezték, van-e ennivalónk, mert már négy napja nem ettek. Ha hiszi, ha nem, némi élelemért „lábon” eladtak nekünk három tankot. Voltak olyan orosz katonák, akik csatlakoztak hozzánk, azt mondták, ha hazamennének, kivégzik őket. Egyébként ma is azt mondom, mi voltunk az erkölcsi győztesek.

A „vadmacska” jelzőt hogyan kapta?

Egyszer közeledett hozzánk egy mentős kocsi, de én felismertem, hogy beöltözött ávéhások ülnek benne. Már nem volt időm szólni, csak beleeresztettem egy sorozatot az autó kerekeibe, azok meg elfutottak. És a kocsiban, véres gézbe kötözve, tényleg fegyvereket találtunk. Akkor a Szabó bácsi megveregette a vállamat: „Nahát, neked micsoda vadmacska szemeid vannak, messziről megláttad, amit mi még közelről sem”.

Miképpen sikerült elkerülni a fogságba esést?

Szabó bácsi komolyan féltett, már november 3-án el akart küldeni, amikor a Vöröskereszt Ausztriából segélyt küldött, kérte őket, vigyenek magukkal. Én viszont maradni akartam. Amilyen naiv voltam, még november 4-én is szentül meg voltam róla győződve, hogy Ausztriában már szerveződik a hadsereg, és a segítségünkre siet. Hatodika körül azután elindultunk a fiúkkal, Solymár közelében bujkáltunk. Ott is ástuk el a fegyvereinket, el akartunk jutni Király Bélához. A szovjetek felgyújtották az erdőt, alig tudtunk kimenekülni. November 12-én léptük át a magyar–osztrák határt. Ausztriában táborba kerültünk. Volt ott néhány sötét alak, de a Széna tériek közül hét fiú vigyázott ránk, lányokra. Azután Belgiumban fogadtak be. Pesten közben Kádár bírósága halálra ítélt.

Végül hogyan derült ki igazi kiléte?

Felvétel 2006-ból.
Felvétel 2006-ból

Három évig éltem Belgiumban. Akadt egy gazdag kérőm, biztosítási üzlete volt. Menyasszonya voltam már, amikor édesanyám megjelent álmomban, és figyelmeztetett: „Ne menj hozzá, a bátyád él Izraelben, a sógornőd ugyanott varrónő, csatlakozz hozzájuk.” Tiltakoztam, mire anyám megfenyegetett: apám elagyabugyál, ha nem fogadok szót. Reggel rettenetesen fájt a hátam, mintha tényleg megvertek volna. A Vöröskereszt és más segélyszervezetek segítségével valóban megtaláltam a bátyámat, még ha a sógornőm igazából nem is volt varrónő. A testvérem azután kihozatott Izraelbe, ahová még álnéven érkeztem. Itt azután felfedtem valódi kilétemet. Először konyhán dolgoztam, azután 12 évig varrtam, majd ékszereket árultam. Férjhez mentem, zenész férjem 12 évesen érkezett ide Németországból. Múltunk, hagyományaink teljesen különböztek, mégis jól összepasszolunk. Örökbe fogadtunk egy kisfiút, akitől ma már van két gyönyörű unokám. Hosszú kacskaringók után érkeztem Izraelbe, de mai is könny szökik a szemembe, amikor Szabó bácsira gondolok. Sajnos ő Pesten maradt, nem volt hajlandó velünk jönni. November közepén azután letartóztatták, Kádár vérbírái 1957 januárjában halálra ítélték, és napokkal később kivégezték. Sok ávós életét megmentette, de erre egyáltalán nem voltak tekintettel.

Shiri Zsuzsa (Jeruzsálem) – HVG.hu, 2006