Tudatos szülőként két kultúra határán

Tzur Kati
Tzur Kati

Októberben a beilleszkedés lelki és társadalmi nehézségeiről beszélgettünk a HaMoadonban. Az előadókkal és a klub aznapi vendégeivel hosszúra nyúlt beszélgetésben osztottuk meg tapasztalatainkat az izraeli oktatási és nevelési rendszerről, a kicsik és nagyok alija utáni problémáiról. A jól sikerült estet követően úgy döntöttünk, interneten és személyesen is folytatjuk a beszélgetéssorozatot, mert téma bőven akad. Mielőtt azonban sor kerülne az első Facebook-os fórumra, bemutatjuk nektek szakértőinket egy kicsit másképp. 
Először Tzur Kati nevelési tanácsadóval beszélgettünk.

Mikor érkeztél az országba és milyen volt az első benyomás?

Harmadikos gimnazistaként terveztünk a barátnőmmel egy külföldi nyaralást az érettségi után. Én Londonba vágyódtam, de Zsuzsi barátnőm, az egyetlen zsidó haverom, azon a nyáron Izraelben járt, és nagyon megtetszett neki a hely, próbált rávenni, hogy inkább oda menjünk nyaralni. Ez 1989-ben, a rendszerváltás közepén történt. A Szochnut akkor indult Magyarországon, és rendkívül aktívak voltak. Zsuzsi hora tanfolyamra járt, és nemsokára én is követtem. Észre se vettük, és már az akkor alakuló Dror Habonim ifjúsági csoport madrichjai (ifivezetői) lettünk. Jó volt a társaság, egy nagyon szimpatikus és karizmatikus izraeli pár irányította az eseményeket. Számomra Izrael akkor még egy nagyon távoli ország volt, amihez csupán annyi közöm volt, hogy a nagymamám egyik unokatestvére ott élt. Mikor nekikezdtünk volna az érettségi utáni nyaralás szervezéséhez, kiderült, hogy a Szochnut indít egy csoportos nyaralást fiataloknak. Három hét nyelvtanulás egy kibucban, plusz egy hét kirándulás, s mindez teljesen ingyen. Annyira rugalmasak voltak, hogy még a csoport indulását is átszervezték, csak hogy el tudjunk menni a pesti egyetemi felvételinkre.

Ennek az egy hónapnak nagy jelentősége volt az életemben. Szuper társaság jött össze a magyar csoportban, s bár mára már szétszóródtunk a nagyvilágban, a mai napig kapcsolatban vagyunk. Akkor éreztem először úgy, hogy feltétel nélkül befogadtak, úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok.

Már akkor megfogott az ország hangulata, bár elég keveset értettem belőle. Ennek ellenére, amikor az egy hónapos látogatás után leszállt velünk a gép Pesten, az első mondatom az volt: oda én még visszamegyek.

Ősszel elkezdtem a pesti Közgazdasági Egyetemre járni, de valami másra vágytam, nem az egyenes, kikövetezett útra. Valami különlegeset szerettem volna csinálni, úgyhogy az első év végén felfüggesztettem a budapesti tanulmányaimat – akkor még azt hittem, csak egy évre. Beiratkoztam a Tel-Avivi Egyetem „Mechinat olim” egyetemi előkészítői programjára, s már nem tértem vissza a Közgázra, Izraelben folytattam a tanulmányaimat.

Mennyi idő után érezted úgy, hogy beilleszkedtél, izraelivé váltál?

Nem tudok neked pontos választ adni. Valószínűleg fokozatosan történt. Az tény, hogy az elején sem kerestem külön a magyar társaságot, próbáltam nyitni más kultúrák felé. Voltak, vannak nagyon közeli magyar barátaim itt, de az, hogy magyarok, sosem volt szempont a barátságunkban.

Az egyetemen héberül tanultam, és szinte az első perctől kezdve dolgoztam. Muszáj volt gyorsan megtanulnom a nyelvet, mert a héberen kívül mindenki oroszul akart velem beszélni, amit végképp nem értettem. Így utólag visszagondolva érdekes élmény volt csak minden második szót érteni, de viszonylag hamar elmúlt ez az állapot. Az egyetem második évében már volt egy kis izraeli baráti társaságom, ők is befogadtak, elfogadtak annak, aki vagyok. Ez is jelentős beilleszkedési élmény volt. Arra is emlékszem, amikor elkezdtem héberül könyveket olvasni. Akkor már az újsághíreket jól értettem, gondoltam, belevágok a könyvekbe. Nagyon élveztem, fontos lépés volt átélni, hogy már héberül sem munka, inkább öröm az olvasás.

A beilleszkedésben mi okozta a legnagyobb nehézséget, és mire vagy a legbüszkébb?

Pesten nem gondoltam volna, hogy mosogatni vagy pincérkedni fogok. Büszke vagyok rá, hogy itt képes voltam a tanulás mellett ebből anyagi bázist teremteni magamnak. Mások takarítást vállaltak, de az nem volt az én területem, ott gyorsan búcsút intettek nekem. Bevallom, annyira nem bántam.

Leginkább a családom hiányzott, néha magányosnak éreztem magam. Az egyetemi évek alatt a nyarakat Pesten töltöttem a szüleimnél, ahogyan a többi évfolyamtársam is hazarepült. Az volt a szokásunk, hogy a visszaérkezőket mindig fogadtuk a repülőtéren, tudtuk, nem könnyű ismét elszakadni a családtól. Az egyik évben én érkeztem vissza elsőnek, senki sem várt a Ben Gurionon. Na, az egy nehéz pillanat volt.

Hogy alakult a karriered, a családi életed?

Doront, a férjemet 1996-ban ismertem meg. Akkor már biztos voltam abban, hogy itt akarok élni. 1998-ban házasodtunk össze, három fiúnk született. Nadav ma 19,5 éves, Lior 16,5 és Idán 12 éves.

Immár több mint 20 éve a Bank Hapoalimnál dolgozom csoportvezetőként és befektetési tanácsadóként. Bár továbbra is bankár vagyok, idén új karrierbe kezdtem, terapeutaként nevelési tanácsadással is foglalkozom.

Úgy tudom, hogy már bankárként is részt vettél szociális munkában. Mikor és miért döntöttél úgy, hogy nevelési tanácsadással fogsz foglalkozni?

Számomra az, hogy szülő vagyok, életem legfontosabb szerepe. Mindig zavart a tény, hogy mindent tanulunk, csak szülőséget nem. Természetesen a szeretet a szívből jön, de az érzelmeken túl a tudásnak, a tudatosságnak is fontos szerepe van a szülői létünkben.

Nadav négy, Lior egy éves volt, amikor először találkoztam Alfred Adler teóriájával az Adler intézet által indított csoportos szülői képzésen. Rögtön megfogott a logikus és praktikus megközelítés, éreztem, hogy ez sokak számára nyújthat segítséget a hétköznapi gyereknevelésben. Teljes munkaidős bankárként, három gyerek mellett hét évembe került, hogy megszerezzen a képesítést. Fontos nekem, hogy az évek alatt megszerzett tudást és tapasztalatot, amit ott begyűjtöttem, megosszam azokkal, akiket érdekel és szívesen használnák.

A Paamonim alapítványnál hét éven keresztül végeztem önkéntes munkát. Az alapítvány a családi költségvetés tanításával foglalkozik, jelszavuk: Légy felelős! Ha egy család többet költ, mint keres, akkor hiába segítjük ki adománnyal, kölcsönnel, nem oldjuk meg az alapvető problémát. A kapott pénz el fog fogyni, és a helyzet akár még rosszabb is lehet. A családi költségvetést meg kell tervezni, tudatosan kezelni kell. Sajnos ezt az iskolákban nem tanítják, és sok családban sem. A Paamonimban csoportos oktatást is tartottam, és családokat kísértem végig a költségvetés rendbehozásának folyamatában. Tartottam néhány találkozót szülőknek, és iskolákban gyerekcsoportokkal is foglalkoztam.

Véleményem szerint fontos minél fiatalabb korban elkezdeni a gyerekekkel a pénzkezelésről beszélni. Sajnos nem kevés ügyféllel találkozom a banki munkám során, akik ezt nem tanulták meg.

A családotokban mennyire érezhető az otthonról hozott magyar kultúra, nevelés hatása? Használjátok a magyar nyelvet?

A férjem bennszülött, cabar. Mi egymás között héberül beszélünk, de én a gyerekekkel születésük óta magyarul beszélek. Persze rendszerint héberül válaszolnak, és ha az apjuk is velünk van, akkor mindnyájan héberül beszélünk. Az anyanyelvük magyar, de a családi nyelvünk a héber. Az otthoni kultúrát inkább izraelinek mondanám, némi magyar beütéssel.

Tapasztalatod szerint valóban vannak markáns különbségek a nevelés terén a két ország között?

Én 19 évesen jöttem el Magyarországról, és mint már említettem, a magyar baráti köröm nagy része a világ számos pontján neveli a gyermekeit. Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy nagy különbség van aközött, ahogyan minket neveltek, és ami ma elfogadott. Ebben persze a generációs különbség is fontos szerepet játszik, ezt az izraeli barátaink is megerősítették. Amit a néhány Magyarországon maradt barátommal összehasonlítva érzékelek, az igazán nagy különbség az oktatási rendszerben, az oktatáshoz kötődő szülői értékrendszerben, elvárásokban van. Az etikett egy másik ilyen sarokpont. Az én gyermekeimet Izraelben udvariasnak mondják, Magyarországon a nevelés csődjének számítanának.

A fiaid számára mennyire fontosak a magyar gyökerek? Érdekli őket a magyar kultúra? Mennyit tudtál átadni nekik a saját gyerekkori élményeidből?

A teljes írás a salom-olim.com oldalon olvasható >>