Egy hónap utazás után landoltam Izraelben. Ez volt ez idáig a leghosszabb távollétem. Menni akartam. De most hazajöttem – családlátogatni és színházazni kicsit. Amióta elutaztam, zakatol az agyamban, mit is jelent elmenni, de egyetlen mondat sem állt össze – a nagyszüleim ide menekültek, itt születtem, itt nevelkedtem. Mégis elmegyek.
Két órával az érkezésem után megszólaltak a szirénák Ashdodban. Fél éven belül a második választási időszak áll előttünk – ilyenkor hozzá vagyunk szokva a riadókhoz. Azt hiszem, ekkor értettem meg, miért akarok elmenni. Nem a magas árak vagy a politikai közeg zavar, hanem a demokráciának csúfolt eszköz, amellyel mindannyiunkat félelemben tartanak.
Izraelben az utolsó fél év mindannyiunknak megmutatta, hogy társadalmi szinten eszköztelenek vagyunk. A demokrácia morzsáit csipegetve reménykedünk, de az igazság az, hogy „a Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama” címke egyre hamisabban cseng.
Néhány éve ismerjük már a „ha nem szavaztok rám, az arabok átveszik az uralmat” jelszót, majd másnap a kamerák kereszttüzében elhangzó trükközést: „Nem úgy értettem, arab testvéreim”. Az izraeli araboknak joguk van szavazni, mint bárki másnak, ahogy mindannyiunkat megillet minden állampolgári jog. Aki ezt a jogot aláássa, aki szétverni igyekszik, az nem nevezheti magát demokratának.
Nem volt könnyű arra megérkezni, hogy non-stop pörög a tévében Bibi sajtótájékoztató-megszakítós videója. De jó érzés volt arra gondolni, hogy életemben először csak látogató vagyok ebben a zavaros helyzetben.
Megtanultunk együtt élni a riadókkal – azokkal is, amelyek megrendelésre szólalnak meg. Megtanultunk aludni úgy, hogy a fal két oldalán a nemzeteink gyermekei, alig érett kamaszok vívják a felnőttek harcait. Vajon Gázában vannak-e olyanok, akik tudják, hogy mind bábok vagyunk egy kegyetlen játékban?
Én ki akarok szállni ebből a játékból.
Az Izraeli Nemzeti Színház színésze
