A pergola alatt majszoltuk az uzsonnát, és arról beszélgettünk, hogy egy kiadós eső kellene, hogy elmossa a késelők gyilkos kedvét.
Az az arab, aki a padlizsánfejek vágása közben legtöbbet hadonászik a késével, talált egy nedves gyerekegeret. A friss zöldséges részlegen, karalábémosás közben fogta el a rémült állatkát. Beletette egy műanyag dobozba, jelentette a minőségi részleg igazgatónőjének, aki némi sikítozás és székre ugrálás után jegyzőkönyvbe vette a leletet, aztán panaszt tett a féregirtónál, hogy kijátszva a legmodernebb védelmi rendszerét is, áthatolt az összes csapdán. Mohamed vigyorogva közölte, hogy most pedig megy, és kinyírja az egeret.
– Na, még az hiányzik – mondtam neki –, csakis a testemen keresztül. Ahhoz előbb engem kell kinyírnod. Ha éhes vagy, nincs mit enned, ezért megsütöd és megeszed, az más.
– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte –, hazavinni, megetetni és felnevelni?
Némi huzavona után végül ideadta, halálra rémítettem vele néhány kolléganőt, aztán elutaztam egy erdei tisztásra, és szabadon engedtem. Mielőtt eltűnt volna egy sziklarésben, hálásan visszanézett, mire angyali érzések kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem, hogy a szokottnál is tisztább a lelkem, ezért miután visszaértem, megkértem Jasszert, az egyik targoncást, aki egyszer már elgázolt a járgányával, hogy örökítsen meg az üdvös pillanatban: fehér konténerek előtt, fehér köpenyben, fehér napsütésben.
Reméltem, hogy Mohamed afeletti frusztrációjában, hogy olyan iciripiciri célpontot sem tudott megsemmisíteni, nem fog kényszert érezni arra, hogy nagyobb áldozatot vegyen célba. Mert ez a divat mostanában.
Egy hízásra hajlamos barátnőm azt mondta, hogy azért fogyózik, mert kisebb testfelületével csökkennek a késelők esélyei. Ezzel szemben kövér főnöknőm direkt feküdt arab kése alá: a múlt héten a legdrágább klinika legjobb sebészorvosával vetette ki az epehólyagját.
Tegnap reggel meg engem szúrt meg egy arab nő(vér) a vérvétel során.
Este a közeli muszlim faluból való Omar kés hiányában törni akarta a zsömléjét.
– Várj, te buta, gyere utánam – mondtam –, és bekísértem a konyhába. Nem találtuk a villanykapcsolót, ezért sötétben tapogatva kerestük a polcokon a kést. Omar diadalittasan húzta elő az óriási vágóeszközt. Mikor hallottam, hogy mögöttem kotorászik vele, figyelmeztettem, hogy el ne vágja vele a kezét, inkább a világosban vagdalkozzon. Kimentünk a lámpafényes étkezőbe, ahol kettévágta, és lekvárral kente meg a zsömlét. Felajánlotta nekem a felét. Nem voltam éhes, de elfogadtam. Közösen készítettük, közösen fogyasszuk. A pergola alatt majszoltuk az uzsonnát, és arról beszélgettünk, hogy egy kiadós eső kellene, hogy elmossa a késelők gyilkos kedvét.
2015. november 26.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
