Egy sikertelen festőnő elmélkedése
Igen nehéz művésznek lenni.
Megtapasztaltam sok mindent. Megtapasztaltam a sikert kicsiben és kicsit nagyobban. Voltam mindennek értője. Repültem és tudtam, hogy ez az, amiért művész lettem.
De megtapasztaltam már a tehetségtelenséget is. Próbáltam szobrászkodni, és keserves emlék, amikor tanárom belépve a terembe, pillanatok alatt átkalapálja azt a portrét, amin addig szenvedtem, és az azonnal a helyére kerül. Másnap ismét, újra és újra… Nem is lettem szobrász.
Vagy húsz évvel később, egy barátnőmről – ki mindig reménytelen csodálattal nézte tanulmányrajzaimat – méltató cikk jelent meg az És-ben, és pont kedvenc esztétám tollából. Cikk róla, és nem rólam!
Én nem kerültem rá semmilyen térképre. A kalandoroknak, a be nem illeszkedőknek, az árral szembelépőknek, mint én, nincs otthona. A művész lázadására csak akkor van hely, ha azt a megfelelő keretek közt teszi. Ha például más (vizuális) nyelven beszél, mint a többség, nem fogja érteni azt senki se.
Tetszett volna nem ellen-főiskoláról álmodni. Tetszett volna tudni, hogy az a tradicionális festészet, amit foggal körömmel elsajátítani igyekezett, már akkor sem volt alapja semminek, amikor éppen csak eszmélni kezdett.
És meg kellett élnem, hogy a festészet, mint ló, kimúlik alólam.
De sose búsultam. Mindig kész voltam az új játékszerekkel új kalandokra. Nem az eszköz, hanem a kiteljesedés a fontos, hogy mindazt, ami bennünk van, kiélhessük! A repülés töretlen íve… a kiterjesztett szárnyak, melyek fesztávolsága végre teljes, a szárnyalás, tovább, tovább, tovább.
Épp ezért, igazán tudok örülni a tehetségesek sikerének, ha azok kapnak elismerést, akik közé én is tartozni hiszem magamat.
Bea barátném sikere az én elégtételem is. Beát a fotóin át ismertem meg. Nem tudtam semmit róla, csak azt, hogy nagyon jók a képei, hogy nagyon tehetséges. És most erre itt, ebben az új országban, ahol semmilyen “kapcsolata” nem segíthette, szintén ráismertek.
Kicsit mindannyiunk sikere. A magyar fotográfiáé, mely – számomra érthetetlen okoknál fogva – oly hosszú ideje nagyszerű teljesítményű alkotókat ad a világnak, fotósokat és operatőröket egyaránt. Úgy tűnik, hogy a “magyar”, és köztük a “magyar zsidó”, nem lovas, hanem fotós nemzet.
Kalandra fel, cimborák!
Festőművész
