Bár telefonon is rendelhettem volna igazolást a néhány napos színleltbeteg-szabadsághoz, kedvem támadt elugrani a közeli klinikára. Szűnni nem akaró egészségem kicsattanó volta miatt évek óta nem jártam a háziorvosomnál. Már nevére, sőt arcára sem emlékeztem, ezért gondoltam, hogy nem árt, ha meglátogatom.
A félig nyitott ajtón belépve a drúz doki helyett egy szégyenlős lány fogadott. Pironkodva invitált, mondván, hogy nem tudja hol az orvos, de míg visszajön, ha nagyon akarom, ő is meg tud vizsgálni. Akarom, mondtam bátorítólag, és levettem az ingemet. Felültetett az ágyra, nyomogatott, kaparászott rajtam, de semmit nem talált. Kicsit frusztráltnak tűnt, ezért próbáltam nyugtatgatni, és biztattam, hogy vegyen nagy levegőt, és vizsgáljon meg újra. Másodjára talált valamit, de kérdésemre, hogy mi az, nem tudott megfelelni.
Visszaültünk az asztalhoz, a lány begépelte a leleteit, és vártunk. Mindketten a mobilunkat bújtuk, ő a barátaival csetelt, míg én írtam egy postot és jó fotókat lájkolgattam. Miután ráuntunk a bujkálásra, egymást néztük. Ő köhécselt, én krákogtam, miközben elmeséltem neki, hogy az egyik húgom is az egészségügyben dolgozik, rohammentős, micsoda véletlen egybeesés, milyen pici a világ, meg ilyenek. Ez kicsit oldotta a feszültséget. Aztán megjött a lelkes orvos egy másik orvostanhallgató lánnyal. Ismét levetkőztettek, hosszasan vizsgáltak. A doktor elmagyarázta nekik, hogy mim hol van, és mi miért. Hazaérve lelkesen meséltem Maginak, hogy milyen jó már, hogy élő bábuként támogathattam az orvostudományt.
Tegnap Magi volt orvosnál, de őt zsidó lányok helyett két arab fiú kutatta végig. Teljesen be volt lelkesedve, és megbeszéltük, hogy ezentúl hetente megyünk kézen fogva az orvoshoz, és ha lányok fogadnak, én leszek beteg, ha fiúk, akkor ő.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
