Vasárnap, az október hetedikétől számított századik napon száz sárga lufit eresztünk az égnek az irodánk melletti térről a 136 gázai túszért. Az ég felé emelkedő hasas lufikat nézem és arra gondolok, mivé változtatott minket a háború. A túszokról és általában a hadi helyzetről nem tudunk semmit, a katonai cenzúra által jóváhagyott „hírekben” még csak a sorok közt sem lehet olvasni. Szabre, telepes főnökünk tüntetően távol marad az eseményről. „Minek ez a felhajtás, az ilyen akciók csak megemelik a túszok árát a Hamasznál” – mondja, miután visszaérünk az irodába. Nem lep meg a hozzáállása, a jobboldali kormány és közönsége számára a túszok élete huszadrangú a Hamasszal való végső leszámolásig és Gáza „ledózerolásáig” hátralévő kis időben, amit még ki kell várnunk sajnos, az egyes ember élete nem számít, amikor a nép és az ország fennmaradása a tét. „Ein brera”, nincs más választásunk, csak a harc a végsőkig és tovább. Az, hogy az élet szentségének ethoszával leszámoló Izrael a saját jövőjét játssza el, nem érdekel senkit. A cenzúrázott hírek permanens háborúról szólnak, pedig fű alatt már elkezdődött a csöndes visszavonulás, a tartalékosok hazaküldése, csak a közvélemény nehogy észrevegye, hogy visszavettünk a harcok intenzitásából, mielőtt Sinwart elkaptuk volna.
Hétfőn a 99 éves nőrokonomat ünnepeljük, aki már sok háborút túlélt, az 1944-es Magyarországot is, pedig az zsidóként nem sokaknak sikerült. Mi, halandók körbevesszük az ősanyát, aki mindent látott, igaz, mesélni már nem akar. Két gyermek, hét unoka és tizenegy dédunoka a mérleg, a gyerekek és unokáik férjeivel és feleségeivel együtt szép nagy család. Gázában is többen megfordultak közülük az elmúlt két és fél hónapban, egyiküket, aki orvosként szolgál a hadseregben tartalékosként, öt napra engedték haza. Itt az emberem, akitől végre meg fogom tudni, hogy milyen a háború. Első világháborús katonatörténetek jutnak eszembe, ettől viszont megijedek és nem merem megkérdezni, hogy hány végtagot amputált már, és hogy hogyan lehet élni ezután? Becsukódott arccal ül a szófán, a tíz éves fia lóg rajta, ez most nem a megfelelő pillanat. „Hogy vannak a szüleid?” – kérdezem tőle végül, aztán minden erőm elszáll, marad a small talk. Talán majd ha vége lesz ennek az egésznek és megnyílnak a szív csatornái, akkor… Pedig tudom, hogy addigra mindent elfelejtünk, és nem lesznek, aki meghallgatnák azokat, akik elkezdenének beszélni.
A shiatsu-kezelés hatása alatt telik el a hét, eltűnődöm dolgokon és szétszórt vagyok, lehet, hogy megnyugodtam végre? Boázzal a keddi edzés után megbeszélem, hogy kéthetente fogok járni hozzá és nem hetente, mert túl erős volt az élmény. A torokfájás újra elővesz, ez is Nadav miatt van, aki hazahozza a vírusokat az oviból az anyjának, aki magyar vírusokon nőtt fel és nem közel-keletieken, ezért minden kis vírustól ágynak esik, vessen magára. Orvoshoz nem megyek inkább, nem kell a lenéző hozzáállás, gyenge vagyok, igen, nem úgy mint ti, helyi vírusokon nevelkedett izraeliek. Akin kifog egy kis torokfájás, az ne alijázzon. Az izraeliek tüntetően betegen is bejárnak dolgozni, minden második dolgozó köhög az open space irodában, szörcsögés hallatszik mindenfelől, télen nazálisabb a héber, mint nyáron. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy szétosszam a papírzsebkendőimet az osztályon, de aztán visszafogom magam. Végül is mióta Izraelben élek, megtanultam, hogy az orrfújás felesleges nyugati szokás.
Szerencsére Noam nem beteg, itt sétál mellettem a Botanikus kertben, most lehetne romantikázni, ha nem lenne velünk még harminc ember az emeletről, akikkel csütörtök délelőtt csapatépítő jelleggel eljöttünk megnézni hat földrész növényvilágát. Európa flórája mellett elhaladva arra gondolok, hogy ide kellene járnom kikapcsolódni pár órára az izraeli hétköznapokból. „Hát hova menjünk élni? Azt hiszitek, hogy Amerikában jobb a helyzet? A zsidók már Manhattanben sem lehetnek biztonságban” – hallom a hátam mögül a fitt titkárnőnket, akiről csak pár hete derítettem ki, hogy nagymama, pedig szemre alig pár évvel idősebb nálam. A fia és a veje is Gázában szolgál, amiért legszívesebben átölelném és megkérdezném tőle, hogy hogy lehet ezt bírni?? Nem teszem mégsem, inkább Noamra mosolygok, akinek már ott van a fejében az előre elkészített mondat, amit nekem szánt: „Ildikó üdvözöl téged”, oh ez kedves, „minden izraeli magyar ismeri egymást?” – kérdezi még, hátizé, azért ezt nem mondanám. Csúnya arcú, bőrhibás, csapott vállú sovány jófiú ez a Noam, mit eszem rajta mégis? Nem kell mindent érteni, időt kell hagyni a dolgoknak, mondom magamnak, főleg itt, ahol minden folyamatos mozgásban van, valódi „medina ba-derekh”, épülő Ország, ahogyan az államalapítás utáni első éveket hívják. Tévedés azt hinni, hogy bármi kész lett 1948-ban, 1967-ben vagy azóta is. Minden nyitott, a finisig hátralévő időt meg csak kibírjuk valahogy fél lábon is.
