Mire is jó a Szulejmánival való leszámolás?
Például most tervezetten félhetünk az ellencsapástól, legalábbis ez derül ki számomra a 13-as adó politikai szakértőjét hallgatva, ki lelkesen ecseteli, hogy most végre nem mi és/vagy az amerikaiak várják, hogy mit csinál Irán, hanem fordítva.
Mondanom sem kell, hogy egy csöpp biztonságérzettel nem tölt el, ha a tigris helyett a tigris ápolója kezd el őrjöngő fenevadat játszani.
Máskülönben próbálom összeadni az eddig tanultakat. Ugye az a bajunk az utóbbi évtizedekben, hogy nem szervezett államokkal, hanem illékony, megfoghatatlan terrorszervezetek támadásaival kell szembenéznünk, mely a katonai védelmi stratégiánk alapjaiban való megváltoztatását eredményezte. Terrorszervezetek ellenében ugye mit sem ér a jól kiépített reguláris hadsereg. Nem lehet verébre ágyúval lőni. Ebből következően, ha egy ellenséges állammal van dolgunk, szinte fellélegezhetünk, mert végre nem ködszurkálásról lesz szó, hanem a rég megszokott és kipróbált politikáról és esetleg harcmodorról, melyben oly jól felkészültek és felszereltek vagyunk.
Ezek után kérdőn pislogok, hogy miért, miért kellett Kászim Szulejmánit terrorista vezér módjára likvidálni? Hiszen ő egy klasszul működő vallási diktatúrának volt vezető tisztségviselője. Bőven illethetné kritika azt, ami ott folyik, de egy biztos: Irán állam, tehát mindaz az eszköztár, ami agresszív, elvetemült, stb. országok megzabolázására adott, az bevethető ellene.
Persze, vannak „Hitlerek”, akik célzott kioperálása a rendszerből megoldani látszik sok problémát, de itt nem valószínű, hogy erről lenne szó, hisz az iráni „forradalom” köszöni, jól van, sok évvel „lánglelkű vezetőjének”, Khomeininek a halála után is működik. Kászim Szulejmani egy rendszer tagja volt, nem pedig maga a rendszer. Szulejmani az iráni kormányzat tagjaként még akkor sem nevezhető terroristának, ha fő tevékenységét képezte terrorszervezetek támogatása. Mint ahogy a madarak etetője sem madár pusztán azért, mert eteti őket. Nem volt alapkő sem, vagy pótolhatatlan lángész, hanem az iráni vezetés második tagja, kinek helyét azonnal átvette helyettese.
Amennyiben az volt a cél, hogy az irakiak távozásra szólítsák fel az amerikaiakat és minden ott állomásozó haderőt, akkor teljes a siker!
Ha az volt a terv, hogy az irániak felrúgják az összes meglévő atomegyezményt és nyílt színen, minden megkötés nélkül építsenek a jövőben atomtöltetű rakétákat, akkor minden a legjobban sikerült.
Ha az előzetes elgondolások szerint történik, hogy Irán kemény katonai válaszcsapásra készülődik, akkor szintén örülhetünk.
Azonban ha a fentiek mégse így lettek volna eltervezve, akkor sajnos a másik forgatókönyv lehet az igaz, miszerint történt ahogy puffant, hasonlóan megfontoltan, mint egy kocsmai verekedés.
Kászim Szulejmani kilövésével mi – nyugatias berendezkedésű demokráciák – vesztettük el hivatkozási alapunkat a törvények betartására, és elvárásunkat a betartatásukra. Arra, hogy öklözés helyett van szánk, és beszélhetünk is. Visszaléptünk a vadászó-gyűjtögető ősemberi ösztöneink által diktált megoldásokhoz. „Ha félsz, üss, aztán ha megúsztad, lesz időd gondolkodni.” A „thusát betenhez”, ahogy héberül mondják, azokhoz a cselekedetekhez, amelyeket a gyomorban is érezhető érzetek, mint félelem, vagy éhség irányítanak.
Most sikerült példát statuálnunk, hogy mi is áthághatjuk a nemzetközi törvényeket, amennyiben a nyugati demokráciák zászlóshajóját jelentő Egyesült Államok maga rúgja fel e megállapodásokat, még a a törvényesség látszatára sem adva.
Ez nem más, mint nyílt deklarációja annak, hogy nem számítanak a nemzetközi megállapodások, a nemzetközi jog, mely betartására hivatkozva igyekeztünk békességet teremteni világunkban.
Trump ma reggel megfenyegette a renitenskedő iraki kormányt, hogy amennyiben kitessékelik az ott állomásozó csapataikat, akkor visszaköveteli azt a pénzt, amit eddig Irakra költöttek, és embargót rendel el. Nem nehéz kikockázni ennek a lehetséges döntésnek a következményeit, mely Irakot polgárháborúba, majd a nyugatra és a világbékére ismét veszélyes diktatúrába taszítja.
Egy oly kis ország populista önkényura, mint Magyarországé, nem vet túl sok hullámot, míg egy Berlusconit már jobban megérzünk. Cameron populista ötlete egy volt világbirodalmat vert szét sikeresen, mely Egyesült Királyság néven most éli végnapjait. Viszont egy akkora elszabadult hajóágyút, mint Trumpot, összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz kiegyensúlyozni. Beláthatatlanok lehetnek a következményei annak, ha egy ilyen jelentős hatalom, mint az Egyesült Államok vezetője kezd el improvizálgatni.
Mégis optimista vagyok. Ugyanannyiba kerül. Nem, nem kerül ugyanannyiba, sokkal nehezebb! Remélem Trump megbukik novemberben.
Optimista vagyok, és hiszek a felvilágosodás mára megkopott eszméjében, a józan ész és a gondolat erejében.
Festőművész
