Hová tart Izrael? Valószínűleg sehová.

Joaz Hendel jobboldali hadtörténész és újságíró írása. 2011-től egy éven át Benjámin Netanjahu miniszterelnök főkommunikátora volt.

Izraeli és amerikai zászlók - fotó: Moshe Milner / GPO

Trump beiktatásával Izrael egyszeri lehetőséghez jutott, hogy megváltoztassa a játékszabályokat, hogy bemutasson egy jövőképet, és elindítson egy jobboldali kezdeményezést. De éppen itt elakadt. Könnyű aláásni a baloldali elméletek alapjait, de alternatívát bemutatni nehezebb.

A Netanjahu-Mózesz nyomozás mellékvizein egy újabb békekonferenciát tartottak múlt vasárnap. Ez a pálya szélére került, mert a múltban a békekonferenciák hatalmas média visszhangot keltettek és diplomáciai-cunamival fenyegettek, noha mindig ugyanazzal a helyzettel végződtek: amiről beszéltek nem történt meg, és befagyasztották a helyzetet.

A hírgyártás szakembere ismeri az olvasóját, mi nem érdekli, mi fontos az izraeliek életében, és mi nem az. A miniszterelnök és a Jediót Ahronót tulajdonosának kihallgatása érdekes. A békekonferencia nem az.

Netanjahu megígérte a kormányülésen, hogy már közel a holnap, és az másmilyen lesz. Saját szavaival valójában azt mondta, hogy semmi se lesz, mert nincs is semmi.

Ugyanakkor múlt vasárnap 250 egykori magas rangú biztonsági szakember felújított egy régi, diplomáciai megoldásra felszólító kezdeményezést. Ez egy olyan tény, amivel a hozzám hasonló emberek szeretnek foglalkozni. A legmagasabb szintű védelmi tisztviselők teherként tekintenek Ciszjordániára. Kockázat -elemzésük különbözik az enyémtől. Következtetéseik mások. De csak egy altábornaggyal, Mose Jaalonnal szembesültek egy twitter poszt erejéig. Jaalon a Likudon kívül találta magát, ráragasztották a becsmérlő „balos” jelzőt, de ő az egyetlen megmaradt tiszt a politikai jobboldalon, – és mára még ő is kívülre került.

A tábornokoknak számos hiányossága van, de legalább képesek gyakorlati dolgokról beszélni, térképeket rajzolni, vonalakat húzni. A tettek emberei, messze a messianizmustól. Legtöbbjüknek nincs semmiféle politikai tehetsége, és képtelenek a tömegek számára jelszavakat alkotni. Ezért vesznek el a legtöbben közülük a politika világában. Ezért veszik majd el kampányuk épp olyan gyorsan, mint ahogy megjelent.

Izrael már nem szerelmes a tábornokokba. A hadsereg alig élte túl tavaly kapcsolatát az izraeli társadalommal. Engem, személyesen is bánt, de tagadhatatlan tény. Ennek a folyamatnak része a leszerelt tábornokok hatalomvesztése. Senkit sem érdekel már a 250 magas rangú tiszt. Nincs rájuk szükség a védelemben, vagy hogy válaszokat adjanak. Jaalon kivételével, aki vér a vérükből, és akinek más a véleménye.

Nem a francia kezdeményezés, Ammán, Washington vagy Osló a lényeg. Bárki is a vendéglátó, csomagolható a kudarc. Ugyanez igaz John Kerry amerikai külügyminiszter, Barack Obama elnök beszédére, más javaslatokra. Könnyű aláásni a baloldali elméletek alapjait: Nincs két állam, hanem három van (Gáza és Rámalláh teljesen elszakadt egymástól); nem lehet kivonulni a Jordán-völgyéből (a jordán királyság rémálma); képtelenség kitelepíteni a legtöbb telepest; a palesztin államnak kicsi az esélye a túlélésre, és ezzel nő az Izrael számára elfogadhatatlan kockázat. Könnyű aláásni, de annál nehezebb alternatívát megjelölni.

Donald Trump felesküdött ezen a hétvégén az Egyesült Államok elnökének. Ez egy egyszeri lehetőség a játékszabályok megváltoztatására, egy jövőkép bemutatására, amely nem egyezik az eddigi békekonferenciák jövőképével, és elindít egy jobboldali izraeli kezdeményezést. De éppen itt elakadunk. Ahhoz, hogy elmondhassuk, mit akarunk, térképekre, vázlatokra, célokra van szükségünk. Röviden gyakorlatias emberekre. Valódi tábornokokra, vagy olyanokra, akik hasonlóképpen gondolkodnak. De Netanjahu körül nincsenek tábornokok. A Sin Bet volt főnöke, Avi Dichter messze hátul van, és Miri Regev, a hadsereg volt szóvivője – nos, ő egy másfajta tábornok.

Az általam támogatott szabályozási törvény egy kormány támogatta korlátozott kampányfogássá vált, amit a kormány ígérete szerint végigvisz. Az annektálások kampányfogásokká válnak, és távolodnak a megvalósulástól. Avigdor Liberman védelmi miniszter ígérete az ENSZ BT határozat után, hogy felszámolja a kapcsolatokat a palesztinokkal a várakozásoknak megfelelően köddé vált, amikor múlt vasárnap a területekért felelős katonai koordinátor aláírt egy vízről született egyezményt a Palesztin Hatósággal. És a legrosszabb, hogy a jobboldali kormány egyetlen megbeszélést sem volt képes tartani a Bar Ilán egyetemen elhangzott kétállami beszéd alternatívájáról.

A legnagyobb izraeli kudarc az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költözéséről folyó vita. Ez az ügy nemzedékek óta megvolt, és most egy egyszeri lehetőség kínálkozott. Ha végül annyi lesz csak belőle, hogy az amerikai nagykövet Jeruzsálem Rehávia negyedében bérel lakást, és Jeruzsálemben egy héten két napig konzulátus működik, akkor elszalasztottuk az egész lehetőséget.

A politikai valóság bonyolult. Netanjahut lefoglalják a nyomozások, a minisztereket a közvélemény-kutatások, a háttéralkuk, a jelentések, és utána az ellenkezőjét cselekszik, amikor nyíltan támogatásukról biztosítják. Vannak bizonyos pillanatok a kettes tévécsatorna hírei és Trump tweetjei között, melyekben a világ saját paródiájának tűnik.
Nem kicsinylem le a politikai nehézségeket. Nehéz változtatni a szokásokon, terveket szőni, megvitatni jövőképeket, pontos döntéseket hozni manapság. Nem olyan érdekes, mint a Netanjahu – Mózesz affér. Csak egy mellékes kérdés, hogy innen hová akarunk eljutni.

Fordította: Fleischer Ferenc