Mikor először olvastam Abby Stein történetéről, már tudtam, hogy interjút szeretnék vele készíteni. Ilyen történetet még a hollywoodi forgatókönyvírók sem tudnak kitalálni, erre csak az élet képes. Abby készségesen válaszolt megszámlálhatatlan kérdésemre. A most 28 éves, ortodox haszid rabbiból lett transzszexuális aktivista nő New Yorkban él. Könyvet írt életéről, előadásokat tart a világ szinte minden pontján, aktivistaként pedig nagyon sokat segít az ortodox vallási közösségekből kiugróknak. Az interjú során Abby kedves és közvetlen volt, ruhákról, sminkekről is beszélgettünk, ahogy két nő egymás között szokott.
Izraelben és Magyarországon nem ismerik annyian a történetedet, mint Amerikában. Beszélnél erről egy kicsit?
A gyökereim tulajdonképpen jobban kapcsolnak Magyarországhoz, mint Amerikához. A nagyszüleim még beszéltek magyarul, bár ők már nem ott születtek, de a dédszüleim még igen. Gyerekként csak jiddis nyelven beszélhettem. Földrajzilag New Yorkban, Williamsburgben nőttem fel, de kulturálisan sokkal inkább a 18. századi Kelet-Európában. Húszéves koromig angolul egyáltalán senkivel nem beszélgettem. A haszid közösség egyébként napjainkban még sokkal elszigeteltebben él, mint a második világháború előtt. Hozzánk semmi nem jutott el a médiából. Nem hallgattunk zenét, semmit nem tudtunk a popkultúráról, sohasem néztem tévét vagy mozifilmeket.
A kilencvenes években voltam fiatal, amikor Britney Spears volt az egyik legnagyobb sztár. És nem az volt a helyzet, hogy nekünk nem volt szabad őt hallgatni, hanem az, hogy még csak a létezéséről sem tudtam. A haszid közösségben mindezeken túl nagyon erős volt a nemek közti megkülönböztetés. A nők mindenben követik a férjüket, a helyük a konyhában van, a gyerekek mellett. Ezek kőbe vésett szabályok. Hát ebben a közegben éltem, mindentől elzárva, és csak annyit tudtam, hogy mindenki körülöttem fiúnak tekint, de éreztem, hogy ez nem így van. Húszéves koromig azt hittem, hogy a világon egyedül én érzek így. Azt sem tudtam, ezt hogyan lehet megnevezni.
Milyen volt a pillanat, amikor megtudtad, hogy annak, amit érzel, neve is van: transzszexualitás, és hogy ez másokat is érint?
Mikor a fiam megszületett, egyre jobban feszített a kérdés, hogy mit érzek. Ezt akkor ismertem fel, mikor életemben először, húszévesen felmentem az internetre – amit természetesen nem volt szabad használnunk, mint ahogy okostelefont sem. Titokban szereztem egy ismerősömtől egy tabletet, bementem egy nyilvános mosdóba, és beütöttem a keresőbe, hogy „Lehet-e fiúból lány”? Betöltött egy Wikipédia-oldalt, ami a transzszexualitásról írt. Akkor láttam először ezt a szót, és akkor szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Ez annyira felszabadító volt, hogy csak ültem és órákig zokogtam.
Az interjúra készülve sok emberrel beszéltem erről a témáról. A legtöbben azt kérdezték: „Igen, fiúnak született, átment ezen a változáson, de ma miért nem úgy él, öltözködik vagy viselkedik, mint egy ortodox haszid zsidó nő?”
Az egész életem megváltozott. Amíg el nem hagytam a közösséget, ott soha senki nem beszélt a transzszexualitásról. Nem elutasították – nemlétezőnek tekintették. Ez szerencsére – főként az én kiugrásom miatt – mára megváltozott. A haszid közösség felismerte, hogy létezünk. Na, nem szeretnek minket, attól nagyon messze vagyunk, de legalább beszélnek a témáról. Már kamaszfejjel feltettem magamnak a kérdést: Hé, a szüleim, a tanáraim azt mondják, hogy fiú vagyok, de én tudom, hogy tévednek. Ők azok, akik azt mondják, hogy létezik I’ten és az ő törvényei, és nekünk azokat követnünk kell. De miért bízzak bennük? Ha a velem kapcsolatos dologban tévednek, akkor másban is tévedhetnek. A haszid közösségben senki semmit nem kérdőjelez meg. Én pedig már kamaszkorom óta kérdéseket tettem fel, először persze csak magamban.
Aztán húszévesen, mikor rájöttem, mi az, ami velem történik – többé már nem voltam vallásos. Két folyamat zajlott bennem egy időben. Egyik a nemi identitásom, a másik pedig a valláshoz való viszonyom, és ezek természetesen összefüggtek. Egy szó mint száz, a haszid közösséget nem a nővé válásom miatt hagytam el, hanem mert nem hittem többé a vallásban. Legalábbis nem úgy, mint korábban. Mikor otthagytam őket, minden vallási dolgot leromboltam magam körül. Aztán szépen lassan összeszedegettem az eltörött darabokat, és abból valami teljesen újat építettem magamnak. Találtam egy új zsidó közösséget, amiben nagyon boldog vagyok. Sokat foglalkozom a judaizmussal, csak másképpen, mint korábban. Például sokan kérdezik tőlem: Tartasz sabbatot? Azt szoktam felelni, nem tartom a sabbatot, hanem ünneplem. Mondjuk elmegyek vacsorázni vagy moziba. Ez persze sokaknak nem úgy hangzik, mint valami vallásos sabbati program. De nekem ma az a lényeg, hogy megálljak egy percre, ünnepeljek a barátokkal és a közösséggel.
Hiányzik neked valami a haszid közösségből?
A családom az egyetlen, ami hiányzik. Szerencsére az új életemben vannak barátaim, sokkal mélyebbek ezek a barátságok, mint korábban bárkivel. Tizenkét testvérem van, de csak kettő tartja velem a kapcsolatot. Mivel szeretek pozitívan gondolkodni, nekik örülök.
Szoktad látogatni az izraeli rokonaidat? Hogyan tekintesz Izraelre?
Gyakorlatilag izraeli vagyok. Nagyjából a 16. századig tudom visszavezetni a családfámat Izraelben és Palesztinában. Izraelt meg imádom. Egy baj van vele, hogy nem engedik eléggé, hogy szeressem. Amikor emberi jogok ügyében szólalok fel, Iránról, Kínáról, Indiáról vagy Szaúd-Arábiáról beszélek, de azokkal nincs kapcsolatom, Izraellel viszont tagadhatatlanul van. A zsidó az egyetlen vallás, amelyikben az imák 3000 éve egy földrajzi helyhez szólnak, és az Izrael földje. Persze ez a föld a háborúk és a szörnyű események helyszíne is.
Véleményem szerint elfogadhatatlan, ahogyan Izrael kormánya hetven éve kezeli a palesztinok kérdését. Persze a másik oldalon meg a palesztin terrorizmus is elfogadhatatlan. De nem vagyok palesztin, így nem beszélhetek a nevükben, Izraelről azonban igen. Nagy problémának tartom, hogy fiatal amerikai közösségek kritizálják Izraelt, és megszálló országnak tartják. Az izraeli társadalom ma már annyira polarizált, hogy a konfliktusról szinte mindenki csak ingerülten tud beszélni. A két ország, melyekkel szemben a legkritikusabb vagyok – online, személyesen és a tetteimben is –, az Amerika és Izrael. Hozzájuk kötődöm legerősebben.
