Van egy barátom – az Állam alapítása óta él itt, és még húsz sem volt, mikor érkezett –, ő nem tagadja: honvágya van. Az ő korában, pláne a koronaidőben nem mehet. Sóhajt egyet, ha Magyarországról kezd mesélni. Olét is ismerek, aki sóvárogva nézi a balatoni képeket, és az a gyanúm, hogy soha nem fog elmúlni belőle a hiány. Van, aki a családja miatt röpködne vissza. Van, akit a gyomra húz, mást a zene vagy a színház. Barátok! Hogyan is lehetne őket elfelejteni! Sörözések, borozások, kirándulások.

És persze tudok ellenpéldát – vatikot, hadast egyaránt –, aki minden magyart kihajított az életéből, talán még az emlékeket is. Ő nem főz lecsót, csak saksukát. Ha éhes, izraeli ételekkel álmodik. Arik Einsteinre nosztalgiázik, nem az LGT-re. Nem is jár izraeli magyar bulikba. Nem sok magyart ismer itt.

És persze a két végpont között feszül a számtalan, tarka változat.

Ez a szemét vírushelyzet mindent élesre állít.

Ez a szemét vírushelyzet mérlegre késztet.

Mi maradt bennem odaátról?

A Balaton jó lesz mérlegnek.

Körbestoppoltam párszor tinédzserként. Tudtam, melyik faluvég jó hely és melyik nem, és rettegtem a rendőr-színű Zsiguliktól. A szemesi kempingbe egy teniszoktató haver csempészett be nyaranta. Ma Spanyolországban él, neves festőművész.

A badacsonyi borozóknál is fontosabb volt az Egry József Múzeum. Zarándokhelyem. A Balaton festője, ma sem tudok betelni vele.

Jártam egy füredi lánnyal az első gimis nyáron. Ismertük a zenekart, amelyik a mólón játszott. Később országos hírnévig vitték, aztán eltűntek, mint a sóhaj. Az esküvőm a MÁV-üdülőben volt, Akarattyán, hosszú megterített asztal a parton. Ma Mészáros Lőrincé, kutyákkal őrzik és felveri a gaz. Ugyanez a helyzet az (egykori) zánkai Úttörővárosban, ahol vitorlázni tanultam. Akkor már gyerekváros se volt, de még a miénk, embereké. Ma a Felcsút-klán tulajdona.  Apám cégének a vállalati üdülőjét Fenyvesen, ahol a gyerekkori nyarak legszebb szeletei teltek, elsőként privatizálták. A „mi” szabadstrandunk fizetős lett, de ugyanolyan lepukkant, mint volt.

Aligánál láttuk meg a vonatból először a széles víztükröt. Ott a Balcsi! – visongtunk a húgommal.

Láttam egy mai térképet, amin be voltak jelölve az oligarchák birtokhatárai. Szinte semmi nem maradt belőle nekünk.

Az első mesterem a kenesei telek stégjén tanított akvarellezni: „Nyomd a rajztáblát a víz alá, ha nem sikerül!” A felszín alá nyomott képről leúsztak a színek.

A felszín alá nyomott képek: ennyi maradt. Egykori életem hűlt helye.

A Balaton csak egyetlen példa, ugyanígy mesélhetnék az ország színházairól is. Szinte mindben jártam annyiszor, hogy a művészbejárótól csukott szemmel eltaláljak a színpadig, a nézőtérig. Barátaim dolgoznak bennük most is. De ez már nem az, amire 16 évesen feltettem az életem. Politikai meccsek színtere, ahonnan kifocizták azt a szellemet, ami visszahívna.

Miért keresném fel a hitem, lelkesedésem romjait, mikor nem jártam még Máltán, Krétán, és olyan városok várnak vissza, mint Prága, Lisszabon, Kolozsvár? Ez utóbbi szintén gyermekkori nyarak színhelye, de kilóg az egykori hazámat fedő árnyéksáv alól. Visszahúz. Nem volt soha az enyém – mint a Balaton –, ezért elvenni sem tudták. Felnőttként sok szép munka, barátságok világa volt. Meg tudok én is hatódni, ha csak az elveszett idő a tét.

De az elveszett Magyarország nem csak az ifjúság édes-bús hiánya. Negatív honvágy: a kifosztottságé, a megalázottságé, hogy víz alá nyomtak egy hazát, ami az enyém is volt, és most emigráns vagyok. De így is jobb a helyzetem az ottmaradtakénál, akik belső száműzetésben élik meg nap mint nap ugyanezt.

Ez a szemét vírushelyzet mérlegre késztet.

A hasam magyar maradt, készül a csirkepörkölt.

Most három percre lakom a tengertől. Ismerem a környék utcáit, a házak előtt ücsörgőket. Ez már mind az enyém marad! Ahogy a kihalt tel-avivi utcákat, az üres tengerpartot nézem, egy pillanatra belém mar a szomorúság. Siralmas ez a megszokott pezsgés után.

De ezt itt vissza fogjuk kapni.

És a megtépázott demokráciánkat is. Ha kell, kinn az utcán követeljük vissza, akár a tiltás ellenére is.

Tudom, hogy itthon vagyok, mert már csak itt van veszíteni valóm.

Azok a távoli színek pedig végleg elúsztak a Balaton szürke vizében.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.