„Elnézést, ha égett szagom van.” „Égett? Dehogy! Tényleg nem! Miért??” – kérdem, és mindenféle verziók pörögnek a fejemben. – Benajahu Jom Tov bejegyzését közöljük.
Este tíz óra, az intenzív gyermekosztályon, félhomály. Eliav szunyókál, minden nyugodt és csendes. Hirtelen kinyílik a szoba ajtaja, és egy farmeros-fekete pólós, 30 év körüli, arab kinézetű férfi ront a szobába. Én kiugrom a székből, erre ő gyorsan kisiet (kétszázon van a pulzusom), majd kicsit később fehér köntösben és steril maszkkal tér vissza. Miközben kesztyűt húz, mosolyogva bólint nekem, és azt mondja:
– Jó estét, Dzsabber vagyok, légzőszervi betegségekre specializálódott gyógytornász. Megkértek, hogy jöjjek be. Bocsánat, ha ijedtséget okoztam, mi a gyermek neve?
Nagyot nyelek, a lélegzetem rendezgetem és mosolyogni próbálok:
– Eliav… Eliavnak hívják.
– Hű, milyen szép név – mondja erős arab akcentussal –, hány éves?
– Tizenhárom hónapos.
– Walla?
– Walla!
– Mi a pontos születési ideje?
– Ne szórakozz, mióta emlékeznek férfiak dátumokra, december vége, úgy rémlik 28-a…
– Walla, van egy lányom, aki két nappal fiatalabb.
– Tényleg? Szuper…
– Milyen aranyos kisfiú, áldja meg az Isten, jalla, kezdhetjük a kezelést? Segítenél egy pillanatra…?
És így, miközben kezeli a fiamat, a családjáról és a családomról beszélgetünk, közös érdeklődési körökről és Jordániában folytatott tanulmányairól. Mikor Eliav fölé hajol, azt mondja:
– Elnézést, ha égett szagom van.
– Égett? Dehogy! Tényleg nem! Miért?? – kérdem, és mindenféle verziók pörögnek a fejemben.
– Tudod, mi történt ma? Este fél kilenckor fejeztem be a munkám, felhívtam a műszakvezetőt, hogy megkérdezzem, van-e még valami tennivaló, mert ha nem, hazamegyek. Azt mondta, szabad vagyok, úgyhogy hazamentem. Lodban lakom, szörnyen éhes voltam, kint meggyújtottam egy grillt, de épp ahogy a tűzre tettem a steaket, újra hív a műszakvezető, és bocsánatkérések közepette azt mondja: “Újabb esetünk van, egy egyéves babának légzőszervi segítségre van szüksége, örülnék, ha be tudnál jönni.” Egy pillanatig sem haboztam, beszaladtam, ruhát váltottam, kocsiba vágtam magam és idehajtottam.
– Nem mondod komolyan, Dzsabber! És mi van a steakkel?
– Allah irgalmazzon! – mondja félmosollyal az arcán. – A lányommal egyidősnek segítségre van szüksége, hogy ülhetnék a steak mellett?
Hallgatok.
Finoman tovább masszírozza Eliav hátát, miközben én az orvosok hihetetlen áldozatán gondolkodom, hogy mennyire befolyásolja ez az életüket, mennyi odaadással kezelnek kivétel nélkül minden egyes személyt.
Az elmúlt hetet a világ egyik legkevésbé ideális helyén kellett eltöltenünk: a gyermekgyógyászat intenzív osztályán. Pont ezen a helyen, ahol a legnagyobb a stressz, tapasztalhattam meg az emberi természet legjobb oldalát, az orvosok különleges áldozatkészségét, valamint az ápolók és a kísérő személyzet végtelen odaadását.
Miközben odakint gyűlölet és a megosztó politika vihara dúl, az osztályon egy idősebb orosz nővér babuskaként gondozza a gyermekünket, másnap egy örömöt és fényt árasztó vallásos telepesnő váltja őt, majd a következő műszakban egy ramlai marokkói lány működteti hihetetlen energiákkal az osztályt.
Az osztályvezető főorvos egy arab, az orvosi csapatok “északi” (cfonbonim: észak-telavivi vagy gazdag, elkényeztetett) askenázikból és minden ízükben keletiekből, oroszokból, franciákból, melegekből és etiópokból állnak, de kivétel nélkül mindenki úgy ápolja a gyermekünket, mintha a saját gyermeke lenne.
Már csak néhány napig kell itt lennünk. Részletes köszönő posztot írok majd a kórháznak és mindenkinek, aki az elmúlt napokban gondoskodott rólunk, de szeretném, ha még a hétvége előtt egy pillanatra otthagynánk a politikai viharokat, és büszkén emelnénk fel a fejünket arra emlékezve, hogy ilyen példás társadalmat sikerült létrehoznunk ebben az országban. A legnehezebb helyen, itt a kórházban találkozunk ezzel a néppel: az ugyanazt a fájdalmat érző zsidóval és arabbal, közös sorsban osztozó vallásossal és szekulárissal, orosszal, etióppal, franciával és kivel nem? – az orvosi kihívások senkit nem kímélnek.
Ne hagyjuk, hogy a politika tönkretegye a mások iránti szeretetet.
Ne hagyjuk, hogy a választási kampány csökkentse bárkinek az értékét.
Ne vegyünk részt közösségek elleni piszkos diskurzusokban.
Eljöhet a nap, mikor egy abból a közösségből való személy menti meg a fiunk életét.
És akkor jövünk rá, hogy nem kellett volna túlzásokba bocsátkoznunk.
