Az a generáció, akinek most kellene megtanulnia különbséget tenni a tömegkultúra szemete és az érték között, itt van csak igazán félrevezetve. Most veszik el az étvágyukat mindentől, ami a kütyüiket nyomkodva velük szembe jövő világ felett van.
Apám mesélte, hogy volt a Ligetben régen egy szélhámos, aki felállított egy sátrat, és kiírta rá: Magyarok bejövetele. Akik kifizették a belépőt, toporoghattak egy darabig az üres sátorban, aztán mikor a másik oldalon kijöttek, egy másik táblát láttak: Magyarok kimenetele.
Ez a herzliai Van Gogh kiállításról jutott eszembe. A kiállítás – így hirdetik. Én inkább idézőjelbe tenném a szót, hogy ne bántsak meg egy múzeumot, művészeti gyűjteményt se, amely ugyanezt a kifejezést használja.
Megpróbálom összefoglalni hogy mit láttam 130 sékelért a herzliai Aréna pláza mellett felállított vangóg-vurstliban.
Hát eredeti Van Gogh képet egyet sem!
A falakon reprók. Kicsit rosszabb nyomatok a valódi képtárak shopjaiban kapható albumok képeinél. Azokból a falakra kasírozott szakszövegek is kiolvashatóak, otthon ülve a kényelmes fotelben, jó világításban, ingyen. A másolmányok megtekintését ugyanis tovább nehezíti a félhomály koncepció, amit alkalmatlan világítótestek próbálnak enyhíteni. Sikertelenül.
A hozzá nem értés és az igénytelenség hideg zuhanya után belépünk a fő attrakciót jelentő terembe, ami maga a sátor. 360 fokos vetítés! Aki még nem látott ilyet, az lehet, hogy hanyatt esik. A 3D mozikra unottan legyintő generációnak ez vérgagyi. Nekem is, de másért. A Van Gogh motívumokból kutyult vizuálmoslék úgy viszonyul a mester műveihez, mint egy játék-szintetizátoron lepötyögött Beethoven-dallam egy nagyzenekar koncertjéhez. Közben meg valami szimfonikus moslék (tudom, hogy szóismétlés!) bugyborogja körbe a nyugágyakban heverőket. Mint a technopartyk chillout-roomjában. De ott indokolt. Itt nem ért sokk.
Van még egy szoba, ahol 3D-s szemüvegen keresztül nézegetheted a mester műveit. Ezeken kívül látható a híres festményeken szereplő szoba, babaházi realizmussal rekonstruálva, egy váza, amelyre virágmotívumok vetülnek; gimis szakköri munka, shop: V. G. puzzle, V. G. tolltartó, ilyesmik. Kész: kiértünk. A lézerpuskás céllövöldét meg a vangógmintás vattacukrot kicsit hiányoltam.
A baj, hogy számomra Van Gogh a szellem óriása, akit nem reménytelen kísérlet közel hozni a mai nézőhöz: intuíció és szakértelem. Ami innen hiányzott. Botrány! Ha igaz a reklámrizsájuk, hogy több százezren látták a világ nagyvárosaiban, akkor még inkább. Nekik VG egy brand név, amivel a lapos, igénytelen portékájukat el tudják sózni. Kinek is? Aki tiszteli Van Gogh művészetét, annak ez édeskevés. Aki nem ismeri, akkor sem lesz közelebb hozzá, mikor kijön. Az a generáció pedig, akinek most kellene megtanulnia különbséget tenni a tömegkultúra szemete és az érték között, most van csak igazán félrevezetve. Most veszik el az étvágyukat mindentől, ami a kütyüiket nyomkodva velük szembe jövő világ felett van. Ez a sznobizmushoz is kevés: láttuk a vangógot! Nem láttunk semmit.
De ráment fél napom, és még fél, mire megírtam, hogy megmentsem a csalódástól azokat, akik tervbe vették.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
