Ha megadjuk magunkat a restségnek és a tunyaságnak, az zsákutcába vezet. Először is, másodszor is, sokadszor is. A kérdés mindig egyszerű: ezt és így akarjuk, vagy mást és másokkal? Ütközzenek az érvek és ellenérvek, győzzön az igazság a gazság fölött. És hol vannak a fiatalok?!

Hát akkor a nehezén túl vagyunk!

Kiderült, hogy beborult: képtelenek vagyunk dönteni. Pedig belátható időn belül ennyien Izraelben még nem járultak az urnák elé, nem adták le szavazatukat, nem éltek állampolgári jogukkal (szerintem kötelességükkel), de ez már egy másik történet lesz, ha lesz egyáltalán még folytatása ennek a teleregényekkel vetélkedő cicaharcnak, amelybe egyébként nem mellesleg bele is lehet halni.

A politikai helyzetelemzők másodpercekkel 22 óra után már megjelentek a képernyőkön, közreadták a maguk értékelését, és természetesen az érintett főszereplők, a pártok vezető is elmondták a maguk hiszekegyét.

Semmi kivetnivalót nem találok ebben, sőt erősen támogatom is. Mondják, ez a demokrácia egyik sarokpontja, hogy akinek mikrofont dugnak az orra alá, ki is fejthesse álláspontját, akinek pedig plajbász van a zsebében, vesse papírra véleményét. Ütközzenek az érvek és ellenérvek, győzzön az igazság a gazság fölött. Mi, választópolgárok, azon a bizonyos hétfői napon már korábban elmondtuk véleményünket, letettük a voksunkat, szavaztunk. Mindez így van rendben és így helyénvaló.

Utólag ugyan teljességgel felesleges azon lamentálni, hogy egyik vagy másik (harmadik, negyedik, stb., stb.) párt, szervezet, csoportosulás igazat mondott-e, vagy csak a valódi égi mását, hogy megtévesztettek, netán becsaptak bennünket, s hogy így alakulhatott-e ki az, amire ugyan számítottunk, de mégis élt bennünk a remény, hogy a kérdés most már mindenképpen el fog dőlni vagy erre, vagy arra. De semmiképpen nem maradhat így, ahogy volt, s ahogy kinéz ma este – lesz tovább is, türelmünk legvégső határáig. Csak zárójelben: hihette-e bárki is komolyan, hogy a második vagy a harmadik fordulóban érdemben változnak majd az arányok, hiszen egyetlen új arc vagy addig el nem hangzott gondolat sem tűnt fel a kínálatban, akkor meg mire fel döntött volna a polgár másképpen, mint annak előtte?

Mi a baj, hol következett be a tragikus vétség, amely eleve meghatározta jelen helyzet kialakulását? Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy a baj nem bennünk, a választókban van. Mi meghallgattuk bölcseinket (értsd: elöljáróinkat, a pártok grémiumai által választott vezetőket), s rövidebb-hosszabb hezitálás után leadtuk szavazatainkat. Az csak duma, szemfényvesztő porhintés, hogy azért alakult úgy a helyzet, ahogyan, mert emide az iskolázatlanok, amoda a tanult emberek, emide az ilyen fajú, amoda az olyan származású, és a többi, és a többi polgárok szavaztak, mint egy szekta tagjai, ahelyett, hogy végig gondolták volna, valójában ki és merre akarja amúgy istenigazából és nem választási hevületből vezetni az országot.

Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy olyan nagyon sok új figura nem tűnt fel a pártok arcképcsarnokában, s az igazat megvallva olyan nagyon sok új gondolattal sem igen kellett szembesülnünk – hogy eszmékről már ne is beszéljünk! Mert abból aztán olyan mélységes hiány volt, hogy annak mértéke ki sem fejezhető, tudniillik a nincs-nek valószínűleg mértékegysége sincs.

És valahol itt van minden problémánk forrása, mondhatnók a kutya elásva.

Engedtessék meg visszautalnom a nem is olyan nagyon régmúltra. Mint sokan mások, magam is a megtestesült eszme országának árnyékában szocializálódtam, nőttem fel és eszméltem abban a világban, amelynek irányát annak idején a Szovjetunió mintája és példája határozta meg. Tetszenek még emlékezni, hogyan neveztük egymás közt a leszálló ágba sodródott birodalom politikai struktúráját. Kimondom: gerontokrácia. Ami gyakorlatban annyit jelentett, hogy csaknem mindegyik csatlós országban már, vagy már-már magatehetetlen idős emberek irányították a birodalmat, kapaszkodtak a bársonyszék karfájába, akiknek a tartását már régen csak a zakójukban felejtett vállfa adta, s hazudták képünkbe az idős korral együtt járó megfellebbezhetetlen bölcsességet, az életkor feltétlen tiszteletét – miközben…!

Nem akarok párhuzamot vonni, de nem kerülhetem meg a kérdést. Évek, nem egy esetben évtizedek óta nem találtak a közszereplő pártok korifeusai olyan képzett, gondolkodó fiatalokat Izraelben, akik idejében átvehették volna a marsallbotot azoktól, akik – fogadjuk el: becsülettel megtették a magukét, de már nincsenek teljesítőképességük fénykorában, amikor már csak a lendület, vagy még az sem viszi őket tovább, az ilyen-olyan színű bársonyszékek felé.

Hol vannak a fiatalok?!

Hol vannak a harminc-, negyven-, ötvenvalahány éves vezető politikusok? Mert, hogy ez a korosztály van, létezik és alkot, erre bizonyság Izrael gazdasági, kulturális és tudományos teljesítménye. A világ high-tech mezőnyének élvonalában vagyunk, egyetemeinket a legjobbak között jegyzik, a pénzvilág minden jelentős döntés előtt fél szemmel felénk pislant. De hát hol vagytok, a most felkínált választékunkhoz képest ifjak, ahogyan annak idején, a magyarországi rendszerváltás küszöbén nevezték a felszínre törekvőket, az ifjú törökök, a janicsárok, akiktől várhatjuk az új gondolatokat, eszméket, törekvéseket, az erőt, a határozottságot, a meg nem alkuvást, a tisztességet, akiknek nincs szeplős múltjuk, amelyikben egyik-másik döntésük ódiumát fejükre lehetne olvasni.

A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni: nem gondolnám, hogy a bölcsesség és a vezetői alkalmasság kor függvénye, vagy akár gátja, akadályozó tényezője lenne. Példa erre is, arra is megszámlálhatatlan a világban. De vajon tényleg nincs itt az ideje, hogy új arcok tekintsenek ránk a plakátok magasából, hogy új eszmék és gondolatok késztessenek bennünket töprengésre, hogy melyik út visz merre?

Churchill példájával hozakodnék elő magam eszméinek a megerősítésére, egyben megvétózására is. Arra, hogy semmilyen bukás nem jelenti senkinek a vesztét életre-halálra, és az egyszeri diadal sem ad menlevelet az örökkévaló uralkodásra. Mint ismeretes, a fent nevezettnek a gallipoli csata után ótvaros nagy hibákat olvastak a fejére, mégis lehetett belőle miniszterelnök. Majd leváltották, aztán pár évre rá megint övé lett a bársonyszék, amiből éppen mint a második világháború diadalmas befejezésének egyik vezéralakjaként akolbólintotta ki személyesen maga a nép. A választópolgár. Mert az emberek új arcokat akartak látni, és új eszmékhez társulni, és azt akarták, hogy legyen vége már, és hogy legyen béke már – hogy a költővel szóljak!

Szóval a politika tulajdonképpen a világ legegyszerűbb dolga, ha csak nem megadjuk magunkat a restségnek és a tunyaságnak. Mert az csak a zsákutcába vezet. Először is, másodszor is, sokadszor is.

A kérdés mindig egyszerű: ezt és így akarjuk, vagy mást és másokkal?

A válasz sem bonyolult.