1903-ban Budapesten huszonnégy egyetemista diák gondolt egy nagyot, és megalapította a Makkabeát, az első magyar cionista diákegyesületet. Az Erdélyből frissen érkezett Kahan Niszon joghallgató volt a kezdeményező, aki arrafelé már régebben megismerhette Herzl Tivadar eszméit. Krausz Sámuellel, Herzl személyes küldöttével szövetkezett, s hozzájuk csatlakozott a másik alapító, Bisseliches Mózes. Krausz lett az első elnök, akit hamar Bisseliches váltott fel, aki új tagokat hozott a szélsőjobb Turul Szövetséggel szemben már régebben gründolt, de nem cionista Magyar Zsidó Ifjak Egyesületéből is.
A Makkabea segítségével aztán újabb magyar cionista egyesületek születtek: a tisztviselőknek és kereskedősegédeknek a Jehuda, a gimnazistáknak az Ivria, a cionista nőknek a Deborah, a rabbiképzősöknek (ott középiskola is működött akkoriban) az Akiba, a sportolóknak a Vívó és Atlétikai Club (VAC), zsidó cserkészmozgalomnak a Kadima, s kifejezetten szocialisztikus tanokkal az Aviva-Barisszia mozgalom: lányoknak Aviva, Barisszia pedig a fiúknak.
A Makkabeában nem mindenki készült azonnal Palesztinába államot alapítani, de akik komolyan gondolták, hogy héberül tanulnak, és visszatelepednek az ősi-új hazába, azok Bar Kohba néven önállósodtak. Az első világháború, Trianon s pláne a fehérterror és Horthy fehér lovas bevonulása után közülük sokan úgy érezték, hogy eljött az idő Magyarország elhagyására, és az 1920-as évek elején több tucat fiatal magyar értelmiségi, főként mérnökök alijáztak Erec Izraelbe együtt, egymást segítve. Még Pesten Mehandész néven csoportot alakítottak, hogy együtt készülődjenek a nagy útra.
Az első hullám már 1920 júniusában érkezett meg, vele Brünn Jenő (Slomo) és Imre (Natan), az ő jövendőbeli sógora, Török István (Jakov), Szívós Béla (Eitan), Sternheim Mózes (Mose) – mind mérnökök. Egy pozsonyi ügyvéd, bizonyos dr. Unger gyártotta hamis papírokkal érkeztek, dokumentumaik szerint mind Palesztinában születtek, és csak hazatértek, hiszen hol volt akkor még Szochnut, hogy elrendezze a hivatalos ügyeket.
Még abban az évben Pesten felállították a Palesztina Hivatalt, és a következő csoport pár hónap múlva már hivatalosan jöhetett, benne negyvenen: mérnökök, műszaki szakemberek, diákok és építéshez értő munkások is. Nem rózsalugas fogadta a magyar mérnököket: Aszódi és Katzburg mérnökök az 1921-es zavargások áldozatai lettek.
Cionizmusuk nem ért véget a partraszállással Haifán: Palesztinában Brünn Jenő vezetésével Hagomlim néven csoportba szerveződtek. Pénzzel, szállással, munkákkal, protekcióval folyamatosan segítették egymást. Jól szervezettek voltak, állandóan leveleztek, ahogy valaki egy mérnöki munkáról értesült, szólt a társainak. A munkanélküli rászorulók számára pénzalapot hoztak létre, hogy megéljenek, és itt is maradjanak, akik már rászánták magukat az újrakezdésre. Első munkájuk napidíjas fizikai munka volt: Kirjat Anavimban teraszokat építettek, és kőfalakkal erősítették meg őket. Közben az óváros határán egy bérelt házban kommunában éltek, összedobták a pénzt, és együtt főztek, mostak, közös háztartást vezettek – fiúk-lányok vegyesen, akkoriban igen forradalmi módon.
Hamarosan sikerült mérnökként elhelyezkedniük; a magyar mérnökök kezdték behálózni Palesztina területét. Városokban tevékenykedtek Tibériástól Haderán át Jeruzsálemig, mocsarak lecsapolási, városok csatornázási és építési munkálatait irányították mindenfelé. Nem mindenki volt mérnök, de aki máshoz értett, az is megtalálta a számítását: Brünn Pál például a kocsik szakembere volt, s a tömegközlekedést kezdte szervezni, sofőrtársaival ő hozta létre a későbbi Eged vállalatot.
Számos építész is akadt köztük, rengeteg épület őrzi a kezük munkáját. Jeruzsálemben a Talpiot és a Bet Hakerem negyed első házait is nekik köszönhetjük, s Rehaviában is több házat húztak fel. Sőt, amikor 1927-ben, a földrengés után megrongálódott az al-Aksza mecset, akkor a mellesleg egyáltalán nem zsidóbarát Hadzs Amin al-Husszeini főmufti őket kérte fel az építmény megmentésére, s Brünn Jenő tervei alapján fél évig tartó munkálatok során vasbeton gyűrűvel erősítették meg a mecsetet a kupola és a tartófalak között. És ebben az időben péntekenként az antiszemita mufti bőségesen megvendégelte a magyar szakembereket a Mecsetek terén. Az 1921-ben alijázott Beregi Ármin mérnök később így emlékezett vissza a hőskorra: „Bizony, akkor még szerszám sem volt az országban, magam csináltattam egy ukrajnai falusi kováccsal az első szerelőszerszámokat. Mikor az első vasszerkezetű, tizenhat méteres kötőt tizennégy méter magasra felhúzattam, és egy nap alatt kemény munkával a sok tanítóból, jogászból és hivatalnokból lett szerelővel összeszereltettem, s azok csak este nézték meg, hogy mi lett a munkájukból, az egyik hangosan felkiáltott: Un das ham mir gemacht? (Jé, ezt mi csináltuk?)”
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
