Sokadik volt utazásos bakancslistámon Izrael, de ha az ember kolléganője és egyben jó barátja átteszi székhelyét ebbe a történelmileg és ízvilágában sem elhanyagolható országba, nincs mit tenni, menni kell. Molnár Anikó meséli el, ő hogyan utazik.
Tel-Aviv, Haifa, Jeruzsálem, Holt-tenger – csupa egzotikusan hangzó és sokáig nagyon messzinek tűnő hely volt számomra. Most viszont – ha végre szeptemberben visszajutok – már szinte nosztalgikusan ismerős, szívet melengető, de európai lelkemnek még mindig homlokegyenest eltérő mentalitású, illatú, hangulatú hely Izrael földje. Olyan hely, amit látni kell, amit szagolni, ízlelni, érezni kell, ahol a történelem folyamatosan jelen van, zajlik és alakul, ahol minden nagyon valóságosan mai és egyben nagyon régmúltú. Bár az utazás márciusban volt, ott már azért többször húsz fok fölé emelkedik a hőmérő higanyszála a szerencsésebb napokon – így pár percre a Holt-tengerben is meglebegtettem magam. Tervem eleinte nem sok volt, LENNI szerettem volna, tapasztalni, rábízva magam vendéglátóimra – Mesóra és Kobira. A történelmi látnivalók mellett nagyon vártam az út gasztronómiai részét is – vegetáriánusként nekem Tel-Avivot és egész Izraelt vega és vegán mennyországként harangozták be – azt kell mondjam, igazuk volt!
Már első nap belecsaptunk az út „ízesebb” oldalába – a hajnali repülőutat Mesóék egy tipikus izraeli reggelivel fojtották le nálam – lesz ami lesz alapon egy vegán menüt kértem, míg ők maradtak a hagyományos változatnál. Ha a magyar tud enni, akkor azt kell mondjam, a helyiek semmivel sem maradnak el tőlünk: annyi tál, kis edényke, feltornyozott szendvics és kenyérrevaló érkezett ki, amit „spontán magyar, csak beülünk egy gyors vacsira” napokon szoktam látni. Mindezt reggel 10-kor. A vegán rántottám – csicseriborsóliszt alapú – kellemes meglepetés volt, itt kóstoltam először. Ízre köze sincs az igazihoz, de látványra nagyon hajaz rá. Már itt, az első kajálásnál rá kellett jönnöm – én bizony szeretni fogom az izraeli konyhát és ízvilágot, viszont diétázni, na azt nem fogok tudni. Ahogy nálunk, úgy ott sincs étel, fogás nehéz, fehérlisztes, csodásan megkelt és frissen sütött ruganyos kenyérkék, lepénykék, lángoskák nélkül – ember legyen a talpán, aki ellenáll nekik. Isten jókedvében találta fel a kelt tésztát, az már egyszer biztos – itt pedig megadják a módját e csoda tiszteletének.
Egy ilyen reggeli után már nem nagyon tudsz aznap ételre gondolni, de ez nem megengedhető viselkedés, ha egy kedves helyi is van a társaságban. Kobi szeme felcsillant, hogy végre egy magyar, aki értékeli a helyi ízeket. Onnantól, ha bármire rámutattam, ment és vett, ha már itt vagy meg kell kóstolni, nem szabad kihagyni – így a hatalmas reggelit követő egy órában már újra kenyérféle volt a kezemben, ezúttal lángoska formájában, túrós-zsíros-fűszeres töltelékkel. Izraelben bármelyik falafeleshez bemehetsz csak egy kóstolóra, ez náluk szent és hiú dolog, lépten-nyomon újabb és újabb falafelgolyókat kellett az előzőekkel összehasonlítanom. Megmosolyognám én is, ha egyébként nem tapasztaltam volna, mennyire más szinte mindegyik! Haifa városában pedig meglátogattunk egy nagyon neves utcát – szemben egymással működik két rivális falafeles, hát persze hogy nekünk is meg kell szavazni hogy ki a jobb. Ez egy másik napon, egy hatalmas adag Nutellával és még kit tudja milyen „bűnnel” megtöltött palacsinta uzsonna után történt – mégis igyekeztünk derekasan helytállni. A versenyt nem tudtuk eldönteni – valamelyik alapanyag balra, másik pedig jobbra volt finomabb – legyen inkább döntetlen.
Nagyon élveztem, hogy akárhova mentünk és megéheztünk, mindig tudtam mit enni – IR-esként, vegaként ott szinte arany élete van az embernek (ha távol tartja magát az előbb istenített kelt tésztától). Megunhatatlan a humusz, a falafel, a megannyi saláta, az olívabogyó, és ez csak pár olyan dolog, amihez szinte minden gyorsétteremben hozzájutsz. Ha „megadod a módját” vacsorára indulsz, akkor is biztosan lesz egy-két vegán fogás –abban pedig biztosak lehetünk, hogy az nem a rántott karfiol-rántott gomba tengelyek mentén található majd.
Voltunk hagyományos, illetve modern, felhőkarcoló aljában megbúvó piacon egyaránt – ekkor már szinte sírni tudtam volna, olyan volt a választék. Biztosra veszem, hogy ami ott nem volt – jó kis túlzással – az nem létezik a Földön. Csak a különböző magokat, aszalványokat áruló részlegen eltöltöttem volna egy órát – ámultam és bámultam, hogy itt mi minden természetes. Az egyik híres jeruzsálemi piacon eltöltött pár óra szintén mennyeire sikeredett, pedig nem is voltunk annyira éhesek – de mit tesz Isten, „tök véletlenül” sikerült ott is vegán helyre beülni. A kelt tészta újra csodát tett – itt épp töltött párnácska formájában dicsérte az Urat.
És milyen egyébként Izrael? Villámlátogatásom elég zsúfoltra sikeredett, mélyen beleszippantottam az egyszerre nagyon keleti és nagyon nyugati világba, mélységeket és magasságokat láttam, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Fantasztikus, többezer éves helyeken jártam, olyan legendák nyomában, amiket fel sem tud fogni az ember, amíg ott van. Megtapasztaltam Jeruzsálem óvárosának sokszínű, soknemzetiségű és -vallású közegét, a hajszálvékony választóvonalakat közöttük, tapintottam azokat a köveket, amiket sok millióan előttem és remélhetőleg utánam is érintettek/érintenek. Hallottam naplementekor a müezzin hívószavát, együtt lélegeztem/utaztam ortodox zsidó családokkal és megéltem szigorú szabályaikból párat, láttam azt a sziklát, amire Jézust fektették – levéve őt a keresztről – és láttam azt, hogy ez mennyit és mit jelent a keresztény hívőknek. Keltem hajnalban, hogy háromkor elinduljak megmászni egy sziklát és erődöt, hogy ott érhessen a napfelkelte, jártam nemzeti parkban és ott akartam maradni, lebegtem a Holt-tengerben és megértettem, miért tekintik csodának az ott található iszapot.
Ettem, ittam, láttam és hazajöttem Izraelből, de ha egy kicsit is felfog belőle az ember, a szívéből egy darabka bizony ott marad. És hogy hány napot voltam ott? Összesen talán ötöt, de jó emberek társaságában. És ez a lényeg!
A cikk korábban a Marie Claire oldalán is megjelent.
