Kedden, az ünnep előestéjén ismét a tengerparton jártunk Hannával. Sütött a nap. Kevesen voltak, de azokkal is messze elkerültük egymást. Csakúgy, mint legutóbb, most is láttunk vallásos fiatal férfiakat, amint magányosan a part távolabbi pontján, alsóra vetkezve vízbe ereszkedtek. De hisz nem szabad nekik, mondta lányom. Nemcsak ők, de akik itt vannak, azok mind tilosban járnak – mosolyogtam vissza rá.
Már hetek óta különböző gondolatok, érzések, helyzetértékelések viaskodnak bennem.
Ugyan tisztába vagyok a kijárási tilalom, a rendelkezések, az egyéni példamutatás fontosságával, ugyanakkor óva intem magamat és bárkit, akár történelmi tapasztalatokra is hivatkozva, hogy bármely rendelkezést, annak megértése nélkül, szolgaian elfogadjon.
Persze vannak, akik ahhoz a vonalas, számukra egyértelműen egyszerűbben értelmezhető állásponthoz ragaszkodnak, mely szerint a törvények akkor is kötelezőek ránk nézve, ha nem értjük őket, vagy ha nem értünk tartalmukkal egyet. Én mégis állítom, hogy egy felelős polgárnak mindig ébernek kell maradnia, és a törvényeket nem fátumként, hanem kritikával kell fogadnia, és ha azok tévesnek vagy esetleg betarthatatlannak bizonyulnak, köteles a hangját felemelni.
A maszkok használata kapcsán bennem kétféle vélemény hadakozik. Egyrészt igen, jobban szeretem, ha mellettem maszkos emberek jönnek-mennek és biztos lehetek afelől, hogy leheletük nem csap az arcomba elhaladtukkor, másrészt viszont szkeptikusan tűnődöm azon, mire is jó ez az egész, ha a maszkok anyagának nagyszerű szűrési készsége ellenére, a ki-be lélegzett levegő többsége azok széleinél távozik. Ezeket megtetézve, minden egyes maszkos napom után esténként hurutot érzek a légcsövemben, valószínűleg a maszkomban előző napról ottmaradt bacik sűrített belégzése miatt. Igaz, vannak az egyszer használatos három sékelesek is, de nem világos, mit jelent a kisebb a szűrőképességük? Ha csak hatvanöt vagy nyolcvan százalékos, az így mégis bejutó harmincöt vagy húsz százaléknyi vírus már nem is veszélyes? És a maszkok oldalsó szelelése?
Ugyanilyen problémás a lakásból való eltávozás kérdése. Az én munkahelyem a stúdióm, mely magánbérlet. Nincsenek munkatársak, csak a férjem, akivel amúgy is egy család vagyunk. Miért is lenne tilos dolgoznom ott, ha még útközben sem találkozhatok senkivel azon az ötperces autóúton, amíg odaérek?
16 éves kislányom sem vásárolni, sem tanulni nem jár már több mint egy hónapja. A bezártság leginkább őt sújtja. Néha levertség, máskor dühkitörések jelzik elkeseredettségét. A kimozdulás hiánya, az egyhangúság, a barátok és társadalmi kapcsolatok hirtelen megszakadása, illetve virtuálissá válása épp oly veszélyes egészségére, mint a vírus maga. Nem is kérdéses számomra, hogy a meglévő rendelkezéseket meg kell szegnem ahhoz, hogy lányomat megóvjam a lelki és fizikai összeomlástól. Így elviszem néha vásárolni magammal, pláne olyan helyekre, ahol nincs sorban állás vagy olyan tengerparti szakaszokra, melyek a városok hatókörén kívül esik, kerülve más emberekkel a találkozást, és így a fertőzés veszélyét.
Vannak szabályok, melyek egyszerűen betarthatatlanok.
Az Egészségügyi Minisztérium, a Miszrád HaBriut kedves és kevésbé kedves szószólói nap mint nap kimért hangon fenyegetnek, hogy amennyiben nem tartjuk be az utasításokat, további megszorítások várhatóak, vagy nem oldják fel a meglévőket. Ha a lakosság nem fegyelmezett, fenyegetnek azokon az adókon, melyeket csak és kizárólag nem vallásos és nem arab közönség néz, akkor itt is elszabadulhat a pokol, mint Olaszországban, Angliában, vagy ahol gondolják.
Nagy késéssel végre intézkedni kezdtek azokban a jellemzően vallásos, haredi, illetve arabok által lakott körzetekben, ahol már a kezdetektől nem voltak hajlandóak betartani az intézkedéseket, és ezért a járvány valóban széles körben terjedt.
Elhanyagolták a legfőképp veszélyeztetett öregotthonok lakosainak védelmét. A hozzáállás semmi mást nem tükröz, mint a nyugatias berendezkedésű társadalmainkban már amúgy is általánosan meglévő gerontofóbiát, az öregektől és az öregedéstől való iszonyt. Ez a régóta tarthatatlan viszony a társadalom jelentős hányadával, mely nem veszi emberszámba az öregeket, személytelen darabszámként, arctalan tömegként kezelve őket, ami elvesztésüket puszta leltári veszteséggé degradálja, ez esetben gyilkos mulasztássá válik!
Az különösen szomorú, ha olyan szakintézmény, mint az Egészségügyi Minisztérium tevékenysége befolyásolódni látszik szakmaiatlan előítéletek, fóbiák által! A történtek későbbi feltárása és a számonkérés nem maradhat el!
Tessék arcot adni az időseknek! Tessék elsők közt tesztelni őket, mert ők a legjobban veszélyeztetettek! Tessék meginterjúvolni és a híradókban, magazinműsorokban bemutatni az idősotthonok lakóit! Tessék tompa, demens, beszámíthatatlannak titulált embertársainknak végre visszaadni az identitásukat!
Vissza kell állítani a gazdaság működését! Hol a szakmai csoport, mely mérlegelve a helyzetet, a lehetséges módokat, egyértelmű kiutat mutat a jelenlegi helyzetből?
Hol vannak a járvány visszaszorításának világszerte bevált eszközei, mint a tömeges vírus- és szerológiai vizsgálatok, melyek végre valós képet mutathatnának a helyzetről, ötletelgetések helyett, segítendő a felelős döntések meghozatalát? Hol marad a már három hete napi harmincezret előirányzó vírusvizsgálati szám?
Minden lépést lassan hoznak meg, úgy, hogy én, a nem szakértő, egyszerű polgár, már hetekkel előtte látom szükségességét! Most szakértőkért kiáltok!
Hogy még csak egy pillanatra se merülhessen fel bennem annak a gyanúja, hogy a nagyfokú központosítás, a szakmai szervezetek, plénumok kihagyása rosszhiszemű, önző, hatalmi érdekek érvényesítésének eszközeként szolgálna, veszélyeztetve a lakosság egészségi és anyagi jólétét!
Ezzel szemben világomban minden jobban összeállt, mióta szétesett.
Mivel lecsökkentek megrendeléseim, pont annyi időt tölthetek otthon, családommal, nem pénzkereső tevékenységeimmel, mint amennyit rendesen, vírusmentes időszakokban kellene. Oly jó most az életem! Kedvenc napjaim váltogatják egymást. Hol péntek van, hol szombat.
Tizenhét éve élünk ebben a lakásban, ahol alig volt eddig időm évődni, a fények változását figyelni. Most végre igazán rátaláltam otthonomra… jöjjön bármi is ezután….
Fotó Gergely Dániel 
Fotó Gergely Dániel 
Fotó: Fenyves Gabriella 
Fotó: Fenyves Gabriella
Festőművész
