Gondolatok a (zsidó) temetőben

Harmincöt éves volt. Felesége ezt íratta a sírjára: “Halálomig siratlak”. Lejjebb ott az ő neve is: Lídia, 1920-ban született, és negyvenöt éven át sírt. Remélem, hogy sírás közben újra férjhez ment, gyermekei, unokái születtek, és két könnyzápor között néha boldog volt, bár az elsőt, az igazit, a szép fekete göndör hajú férjét mindvégig megőrizte a szívében.

Az utóbbi időben néhányszor sürgősen Budapestre kellett utaznom.

A Kozma utcai zsidó temetőben nagyon szeretek sétálni, amire gyerekkoromban szoktattak rá a szüleim (a sétára és a szeretetre). Nagyanyám abban az évben halt meg, amelyikben születtem, ezért legkorábbi emlékeim közé tartozik a temetőbe való kijárkálás. Némely vasárnapokon Anyu feltette a szónoki kérdést: Megyünk a “temcsibe”? Azért volt szónoki, mert már előző este, szombat kimenetelekor megbeszélték. Nem tartottuk a szombatot. Anyu nem is tudta, hogy tartani kell, Apu “hiloni” volt, de azért a szombat kimenetele akkor is az volt, ha nem tudtuk.

Milyen szép volt Anyu és Apu között menni, amikor kicsi voltam. Két oldalról fogták a kezem, biztonságos volt, három évesen nem rettentett a halál, nem érdekelt, fogták a kezem, két oldalról, biztonságos volt. Az én nagyszüleim mindig halottak voltak, így szoktam meg őket. Egy sírkő a nevükkel, friss virág, kövek, kicsik, nagyobbak. Nekem Anyu és Apu fogta a kezem, az élet örök volt, boldog, meleg, biztonságos. Később túlvészeltem a gyerekkori ráeszmélős halálfélelmet. Időnkénti nyaggatásomra Anyu azzal nyugtatott meg, hogy mire én odajutok, biztosan föltalálják az örök élet tablettáját, vagy lefagyasztathatom magam, és fölébresztethetem magam, amikor föltalálják. Ez jó ötlet volt, ez a kétségbeesett szülői fogás, megszabadulni a kérdéscsapdából. És valóban abbahagytam a “nyúzásukat”, és megnyugváshoz közeli állapotba jutottam. Jó lenne most, évtizedek múltán egy icipici ebből az állapotból, amikor még két oldalról fogták a kezem.

Apu sírja mellett

Nemrég ismét hivatalos-baráti látogatáson (leginkább ügyintézős) Budapesten tartózkodtam, és kimentem a Kozma utcai temetőbe, ahol a régi sírban Nagyanyám mellett, Nagyapám emléktáblája alatt, egy éve Apu is nyugszik. Kimentem, hogy mint régen, Apuval töltsek egy kis időt, beszélgessünk, olvassunk együtt. “Azelőtt” is leginkább én beszéltem, most odaképzeltem az egy-egy hüm-hümöt, igent és nemet. Sírjuk a temető egy távoli zugában van. Apuék nem voltak gazdag család, még tehetős se, de család voltak, a vészkorszakban megcsonkult budapesti neológ zsidó család.

Néha elábrándozom azon, hogy ha egyszer soksoksok pénz áll a házhoz, veszek egy elegáns sírhelyet ott elöl, közel a bejárathoz, gyönyörű mintázatú tükörfényes márványsíremléket állíttatok, amibe belevésetem a neveiket és versidézeteket, és átköltöztetem oda felmenőimet, és ezután nem kell majd jó húsz percet gyalogolni, hogy leérjek hozzájuk a temető végébe.

De amikor mindebbe jobban belegondoltam, felsorakoztak a bökkenő gondolatok, a gondolatbökkenők. Ha mindez megvalósulna, és egyszerűen és kényelmesen odatipegnék a kaputól a fenséges kinézetű, különleges erezetű, csillogó-villogó tükörmárvány sírhoz, akkor soha többé nem sétálnék a temetőben. Nem kellene gondolkodnom azon, hogy melyik úton induljak a temető legtávolabbi sarkába, nem olvasnám el az úton látott sírokon lévő neveket, nem emlékeznék meg – ha csak másodpercekre is – az ott nyugvókról, nem sírnék azon, hogy Székely Balázs 1935-ben született, mint Apu, de meghalt 1944-ben, és a szülei odaírták, hogy soha nem felejtik. Kilencévesen halt mártírhalált.

Ahogy megyek tovább, egy másik síron szintén 1944 a halál dátuma. Az illető fiatal férfi, Kovács László harmincöt éves volt, biztos délceg, göndör fekete hajú. Felesége ezt íratta a sírjára: “Halálomig siratlak”. Lejjebb ott az ő neve is, Lídia, 1920-ban született, és negyvenöt éven át sírt. Remélem, hogy sírás közben újra férjhez ment, gyermekei, unokái születtek, és két könnyzápor között néha boldog volt, bár az elsőt, az igazit, a szép fekete göndör hajú férjét mindvégig megőrizte a szívében. Ezen újra sírni kezdek, aztán az is eszembe jut, hogy még hány szempontból jó az, hogy ilyen messzire kell gyalogolni. 1: A gyaloglás egészséges. (Közben láttam egy őzikét, az is egészséges. Nemrég olvastam, hogy temetőben őzikét látni különösen egészséges.) 2: Mire odaérek, nagyjából eleget sírok ahhoz, hogy Apuval és nagyszüleimmel zokogás nélkül tudjak beszélgetni.

Letakarítottam a sírra hullott faleveleket, meggyújtottam a mécseseket, imádkoztam, beszélgettünk, elolvastam egy novellát az útközben vásárolt Galaktika című újságból (Apu is szerette a science fiction-t), elbúcsúztam tőlük, és egy másik úton indultam a kijárat felé, vissza az élők világába.

Elhaladva a Vészkorszakban elpusztult mártírok emlékműve előtt újból elolvastam a szívbe markoló üzenetet:

“Megölte őket a gyűlölet, őrizze emléküket a szeretet.”

jom hasoa