Egy folyton éhes túlélő

Forbát Péter
Forbát Péter

Forbát Péterrel véletlenül ismerkedtem meg most, karantén-időben. Beszélgetésünk azt bizonyítja, hogy Izraelben nehéz nem belebotlani egy jó történetbe. Halogattuk, de aztán, ahogy közeledett a Soá Emléknapja, döntöttünk: Aznap – ma – leülünk szigorúan két méterre egymástól, a házuk belső teraszán, és ő mesélni fog. Nem kell megijedni, nem mélyinterjú! Csak sztorizik.
A soáról. 15 éves volt akkor.

Forbát Péter
Forbát Péter – fotó: Silló Sándor

A németek április 19-én megszállták Budapestet, Magyarországot. Jöttek motorbicikliken, megkerülték párszor a Körutat, hogy megijedjenek ezek a kurva magyarok. Ők mondták így, nem én. Én ott születtem. 72 éve itt élek, de az én szívem az ott maradt.

A pesti zsidók nem egy helyen laktak. Szét voltak szóródva a városban mindenfelé. A legszebb, a legmodernebb rész a Lipótváros volt, az “ötkerület”, ahogy a zsargonban mondtuk. Az volt az “Új Zséland”. (Nevet). Az én rokonaim is ott laktak.

A pesti zsidóknak azt mondták, hogy ha kiírják a házra, hogy “védett ház”, akkor meg lesznek védve. De pont fordítva történt. Amelyikre kiírták, arról a nácik rögtön tudták, hogy onnan kell elvinni a zsidókat.

A Duna-parton van az az emlékmű: a cipők… Nekem az nem csak emlékmű.

Volt két unokatestvérem, az egyikkel a gettóban találkoztam utoljára. Én voltam jobb helyzetben. 15 éves voltam, és a gettó gyermekotthonában laktam. Ő meg muszos volt, munkaszolgálatos. Integettünk egymásnak. Akkor láttam utoljára. A másik történet a lány unokatestvéremé: Minden zsidótól elvették az otthonukat, és össze kellett költözni idegenekkel. A hitközség tőle is elvette a lakását. Az unokatestvérem kiabált. Mondták neki, hogy ha vissza akarod kapni a lakást, menj föl a Gestapóhoz, és beszélj velük. A makacs fejével, ahogy őt nevelték, fölment a Gestapóhoz, és onnan nem jött vissza.

Hogyan kerültünk be a gettóba?

Tudja, a mészáros mit csinál egy tehénnel? Felkoncolja.

A magyarban van ez a szó. A plakátokra ki volt írva, hogy a zsidó, aki gettón kívül találtatik, felkoncoltatik. A gettó helye a központban volt, és sok zsidó ott lakott. Elkerítették a Dohány utcát és a Wesselényi utcát a Károly körúttól kezdve, és ezekből az utcákból csinálták a gettót. Minden esélyünk megvolt rá, hogy felkoncolnak, mert mi a mamával kint voltunk. A Király utca 99-ben laktunk, a Lövölde térnél. Mikor magyar útlevelet akartam csináltatni, és be kellett bizonyítanom, hogy ott éltem, a Rottenbiller utcai iskolából hoztam bizonyítványt. Az nekik elég is volt, hogy én pesti vagyok.

De vissza az én történetemhez! Jövök az iskolából, éppen a mamám születésnapja volt, október 15. Én vettem neki egy lila brosstűt. Régen gyűjtöttem már rá a pénzt. Jövök haza az ajándékkal, de az ajtó zárva volt. Kiírta a mamám: “Elvittek a nyilasok.” Ez volt a halálmars, de akkor még ez a szó nem volt, csak azt tudtuk, hogy viszik a zsidókat árkot ásni az oroszok ellen a Birodalomba. Az is oda volt írva, hogy “Kérd meg Gyurit, hogy próbáljon meg kiszabadítani!” A többi gyerek mondta, hogy az első állomás az óbudai téglagyár. Másnap reggel felültem a HÉV-re, és kiutaztam oda. Becsomagoltam a táskámba egy kenyeret, egy nagy marmeládét, és mentem. Ott állt a kapuban két őr. Mondtam nekik, hogy ételt hoztam egy asszonynak.

– Zsidó vagy! – így az őr.
– Nem, én csak hoztam ételt.
– De, de! Te is zsidó vagy!

Szuronyt nyomtak a hátamnak, és engem is bevittek a téglagyárba.

Ugye maguk nem hisznek a csodákban?!

Kicur: Csoda történt velem! Belöktek a többi közé. Ott olyan zsúfoltság volt, hogy a földön sem volt hely leülni. Láttam, hogy hova az istenbe kerültem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha bajban vagyok, mit csinálok én? … Eszek! Mivel cigarettázni nem cigarettázok, eszek! Találtam egy magas polcot, üreset, fölmásztam oda, a tetejére, leültem, és kezdtem enni a marmeládét a kenyérrel. És most történt velem a csoda! Mindenki keresett valakit. Mondtam magamban, én is keresek majd, ha jóllaktam. De egyszer csak a százezer ember között meglátom a mamámat, tőlem öt méter távolságban! Leugrottam a polcról:

– Anyu!

Azt elfelejtettem mondani, hogy nekem volt succpasszom az iskolából. Azt a svéd, meg a svájci követség osztogatta. A mama meglátott engem.

– Te jó isten! Téged is ide hoztak?!
– Nem! Én jöttem, hogy kiszabadítsalak!
– Hát ez a fiam meg van bolondulva! – Fogta a többieket és mondta, mondta nekik:
– Hát nézze meg, mit csinált! Én azt hittem, jó helyen van az iskolában a többiekkel!
– De anya, nekem van succpasszom, és a Wallenberg, akinek succpassza van, azt kiszabadítja.

így eltelt a nap, az éjjel, a földön aludtam, az ölében. Másnap reggel odamentünk a többiekkel, ahol a Wallenberg volt személyesen, néhány magyar katonatiszttel. Mikor ránk került a sor, kettőnkre, mutatom a succpasszot.

– Jó, ez a gyereké! És az asszony? – kérdezte az egyik tiszt.
– Ez a mamám. És neki nincs… – De Wallenberg közbeszólt:
– Nem választunk el gyereket az anyjától! – Akkor megkérdeztük stréberen:
– Na és most hova menjünk?
– Menjenek haza!

A többieket másnap már útnak indították. Én meg vittem haza tizenöt éves fejjel a mamám.

De nem lett a bajoknak vége, mert a lakásunkat elfoglalta egy sváb család. A mamám az unokatestvérénél dolgozott, aki építési vállalkozó volt, ismerte a lakásokat. Javasolt egy üreset az Üllői úton. Találtunk valami kocsit, felpakoltuk, én húztam ló helyett a kocsit elöl, a mamám tolta hátulról, így költöztünk át. A cipők akkor még bőrtalpúak voltak. A sok gyaloglástól az enyém kilukadt. A mamám elvitte a suszterhez, addig én feküdtem az ágyban: cipőbetegség! (Nevet) Pár nap múlva találkozni akartunk a Halló büfében, Király utca, körút sarok. Látom már messziről, hogy a mamám integet nekem, hogy ne menjek oda hozzá. Kisült, hogy egy nyilas kollégája, aki az unokatestvérénél együtt dolgozott vele, elkapta őt:

– Velem jössz, és átadlak a nyilasoknak! – Én viszont ahelyett, hogy meglógtam volna, csatlakoztam a mamámhoz. Már másodszor! Mentünk együtt. Ez bevitt bennünket a Royalba, ott volt a nyilasok háza. Azok rögtön elkaptak engemet. Na, és mit kért egy nyilas egy zsidótól?… Ékszert!

– Na öcsém, vedd elő az aranyékszert, amit rejtegetsz! – Mondtam nekik:
– Maguknak pechük van… Az apám már rég meghalt. Árva vagyok, nincs nekem semmi ékszerem. – A mamám meg berontott, mert félt, hogy vernek:
– Engem üssenek, ne őt!

Mikor látták, hogy mi csak álzsidók vagyunk, nem az igazi gazdag zsidók, mondták az egyik “testvérnek” (így hívták egymást):

 – Akkor vidd be őket a gettóba!

Így kerültünk be oda. A gettóban mindenki ott lakott, ahol tudott. A mamámnak voltak ismerősei a Dob utca 3-ban, nekem meg voltak a barátaim még az iskolából. Külön kerültünk: Én a Klauzál téren voltam, gyerekek között, egy otthonban, ő pedig a Dob utca végén. A gyerekek szakácsnője az egyik barátom mamája volt. Amit főzött nekünk, azt én egy hordozható csajkába vittem a mamához. December volt, nem volt mivel fűteniük. Panaszkodtak nekem, hogy nincsen fájuk, fáznak. Mondtam nekik:

– Jó, majd én!

A szomszéd házat lebombázták. Volt ott egy luxuslakás, szép bútorok, szekrények, tizenhatodik Louis. Fogtam egy ilyen szekrényt, és feldaraboltam apróra. (Mutatja: tapossa, térdén töri a bútordarabokat) Louis biztos nagyon sírt az egekben!

De én vittem nekik tüzelőt.

Ez így ment addig, amíg a ruszkik körülvették a gettót. Éjjel koncert volt. Lebombázták a házak egy részét. Mi már akkor az óvóhelyen voltunk. Én meg hordtam az ételt. A főnök mondta, hogy Péter, ne menj ki, most már veszélyes, már lőnek. Én mégis kimentem, és kaptam egy lövést. A golyó átment a sarkamon. Visszamentem az iskolába, de nem tudtak kezelni, nem volt nekik ott semmi. Lementünk az óvóhelyre. Egyszer csak az óvóhelyen nagy dörömbölést hallunk a falon. Csákánnyal verték, aztán egyszer csak bedugta a fejét egy ruszki szoldát, és azt mondta: “Zdrászvujtye!” Akik tudtak oroszul, mondták nekik, hogy “Gyétyi”. A katona körülnézett: “Nemci?” Mondták neki: “Nemci kaput!”

Pár hét volt, amit a gettóban töltöttünk, de a németek be akartak törni és vinni minket a Duna-partra. Minden nap ez fenyegetett. Az oroszok az utolsó percben szabadítottak fel bennünket. A madrichunk fogott engem, a nyakába vett, és bevitt egy “kórházba”. Azért mutatom az idézőjelet, mert abban ágyak voltak ugyan, de más semmi. Egy nagy osztályterem volt, benne vagy húsz ággyal, de se doktor, se orvosság, se evés. Volt például egy pár, akik nagyon szerették egymást. Azt mondja a feleségének:

– Egyél, fiam! Te biztos éhes vagy. – A felesége meg mondja:
– Egyél te, te férfi vagy!
– Egyél te!
– Egyél te!

Közbe akartam kiabálni, hogy akkor adjatok inkább nekem! Valahonnan szereztem egy csajka babot. Mert mi volt? Bab, vagy borsó. Azt kanalaztam mindig, hidegen. Láttam, hogy ebből semmi nem lesz. Fogtam magam, találtam egy botot, és kisántikáltam a “kórházból”.

Kint voltam ugyan, de enni nem volt mit. Kerestem az ételt, mint egy kutya. Egyszer csak látok egy ruszkit, aki megy egy hlebával (kenyérrel) a hóna alatt, és utána az emberek:

– Dáj mi hleba, dáj mi hleba! – Az meg hátrafordult, és:
– Nyema hleba, nyema hleba!

Az emberek látták, hogy ez nem ad ételt. A végén mindenki ott hagyta az oroszt. Csak én maradtam. Bevitt a konyhára. Ott volt egy nagy fazék. Azok egy nagy fazékból kanalaztak valamit. Odaültetett engem is, és ettem. Ott maradtam náluk és dolgoztam is. Egyszer csak az utcán találkozom egy fiúval, aki egy szendvicset eszik!

– Mit eszel?
– Szendvicset.
– Mi az, hogy szendvics? Mi van a szendvicsben?

Azt mondja … na mit?

– Szalonna!
– Honnan van neked szalonnád?
– A cionistáktól.

Kóserszalonna! (Nevet) Kérdem tőle:

– Mi az, hogy cionisták?
– Menj el a Síp utcába, ott vannak a cionisták!

Persze mentem, és én is kaptam “kóser” szendvicset. Ott már voltak lányok is, fiúk, civilek is, és egész nap énekeltek: benáre! Tapsoltak, táncoltak, körös-körül. Így kerültem a cionistákhoz.

A mama visszament a régi lakásába az Üllői útra, ott talált magának egy lyukat, betett egy szövőszéket, ez volt az ő szakmája. Csévélt. Külön voltunk.

Tele voltam tetűvel. Még a “kórházban” mellém fektettek egy muszost: zu Fuss. Fejtől, lábtól. És az ő tetvei gyalog átsétáltak hozzám. Rögtön kaptak nálam lakást. Itt, meg itt (mutatja a hónalját). Az volt az időtöltésem, hogy a körmömmel pattogtattam őket. Mikor a lányom kicsi volt, meséltem neki ezeket a “szép” történeteket. Mikor aztán álmában kiabálni kezdett, rám szóltak, hogy ne meséljek neki többet.

A cionisták egy napon mondták, hogy megyünk Debrecenbe, mert az már felszabadult régen. Ott van mit enni, meg normális körülmények. Budapest–Debrecen, az mennyi? Két óra, három? Na jó: négy napig tartott! Vonattal! Miért? Mert állandóan elvitték a mozdonyt! Aztán csak elérkeztünk Debrecenbe. Ott végre az igazi kórházban megetettek bennünket, és főzték a ruhánkat. Elveszem az étvágyukat! (Nevet) Megfőzték a ruhánkat, de a tetvek nagyon makacsok. Nem akartak kimenni, jó volt nekik ott. Háromszor főzték ki a ruhámat, míg végre kimentek belőle a tetvek. Zuhanyoztam forró zuhannyal, és végül megszabadultam tőlük.

A JOINT akkor már megérkezett Budapestre és Debrecenbe is. Debrecenben csinált egy gyerekotthont, és oda kerültem. Volt mit enni. Az édesanyám nem tudta, hogy hol vagyok. De mit tehetett volna?! A Hanoar hacioni-ban voltam, azt Izraelből támogatták. Nyáron levittek bennünket a Balatonhoz nyaralni. Ez ’45 júniusa. Már akkor szó volt az alijáról, de még nem volt megszervezve. Nagyon szép volt a nyaralás. Utána feljöttem Pestre. Volt egy zsidó gimnázium, ahova egyszer bejött egy cionista vezető. Beszédet mondott, és az egész osztályt beszervezte. Azzal az osztállyal együtt indultunk egy zárt vagonban Bécs felé. Mondták, hogy ha kinyitják a vagont, akkor mondjuk azt, olaszok vagyunk. Az én nevem Forbát Péter, de mondjam, hogy Forbatto Petrarca. Aztán utaztunk tovább Belgiumba. Másfél évig vártunk Európában. Akkor itt még az angolok voltak, és nem engedték az aliját.

Végre aztán hajóra szálltunk. A Theodor Herzl egy ócska ladik volt, 50 személyes, és mi 2700-an voltunk rajta. Egy fél ágynyi volt a helyem. A jiddis volt a közös nyelv. Amikor éjjel meg akartunk fordulni, valaki vezényelt, hogy “Andere Seite!” Akkor mindenki a másik oldalára fordult. Én is fordultam jobbra, de mellettem egy pár éppen szeretkezett. Hogy finoman mondjam. Három hétig utaztunk Marseilles-ből Haifáig. Azt mondták, ha az angolok megpróbálják elfoglalni a hajót, itt van ez a rengeteg ehetetlen krumplikonzerv, dobáljuk meg őket ezzel.

Éjjel a sötétben egyszer csak egy projektor fényköre átsuhant rajtunk. Vissza. Megint. Aztán a másik oldalról egy másik projektor. Aztán a két projektor fénye találkozott, pont a mi hajónkon. Jött az angol hadihajó, mondták hangszórón, hogy mi illegálisan utazunk, forduljunk vissza. Mikor közel ért a hadihajó, elkezdtük dobálni őket a krumplikonzervvel. Mi meg mit kaptunk ?… Könnygázbombát. Röpültek az angol hajóról, leestek egészen a hajó mélyéig, és mindnyájan sírtunk. Végül persze elfoglalták a hajónkat. Nem voltunk elég hősiesek. Bevittek minket Haifára, tönkretették a hajót, minket meg átvittek Ciprusra egy angol hajóval. Ott voltunk kilenc hónapig. Közben kikiáltották Izraelt. Az államalapítás napját Cipruson éltem meg.

Azután végre tényleg alijázhattunk.

A mama azután, hogy felszálltam a bécsi vonatra, nem tudott rólam semmit. De elkezdtem levelezni vele. Egyáltalán nem akart Izraelbe jönni, azt mondta, van neki munkája, meg van elégedve. De mikor jött a kommunizmus és államosítottak mindent, kidobták a munkájából, akkor egyszerre ő is cionista lett. És az egyik alijával jött ő is. Én jöttem ’47-ben, és ő négy-öt évvel később. Emlékszem, hogy jött a hajó, én meg mentem fogadni őt a haifai kikötőbe. Mindenki kiabált föl a hajóra. Mindenki tolakodott előre. Ha a rendőrök nem lettek volna, akkor mindenki beesett volna a vízbe. Kérdezték a mamát, hogy hol akar lakni, valami szép zöld helyen, vagy pedig a városban. A zöldet választotta, és elküldték őt Cfátra. Én meg katona voltam Tel Nofban, Izrael másik végében.

Egyszer csak szólnak nekem, hogy valaki keres a kapunál. A mamám szegény megtudta, hogy hol vagyok. Eljött Cfátról Tel Nofba és sírt, hogy ő egyedül van, mert én elhagytam. “De hát katona vagyok! Aláírtam öt évre, mert nem volt senkim!”

Végül átköltözött Tel-Aviv mellé. Azután minden héten találkoztunk a városban egy kávéházban. Megérkezett, leült. Jött egy jeke, egy német pincér és kérdezte, hogy mit parancsol. Ő válaszolt:

– Én várom a fiamat.

Öt perc múlva megint jött:

– Mit parancsol?
– Én várom a fiamat.

Mikor megérkeztem, anyám büszkén mondta a pincérnek:

– Das ist mein Sohn!

Ott álltam katonai gyakorlóban, a pincér meg valami csodára számított.

Hogy hányan éltük túl a soát? Az egyik nagynéném befeküdt egy szanatóriumba. A másik nagynénémnek volt egy páncélszekrénye, egy festmény mögött, azt kirabolták, de ő is túlélte.

Az unokatestvéreimet már meséltem. Az egyik fölment botrányt csinálni a Gestapóba, a másik muszos volt, és egyik sem jött vissza. És mi egy szerencsés család voltunk.

Ez az én történetem a soával és az államalapítással.

Forbát Péter
Forbát Péter