Jom HaSoa, 2020

Fotó: Bea Bar Kallos
Megemlékezők állnak autójuk mellett a Yom Hashoah napi szirénaszó alatt a Tel Aviv-i Hashalom hidon 2019. május 2-án.

Szívhez szóló? Igen. Jobban, mint máskor.

Nemrég kitelepült barátunk meséli, hogy szülei, koronakori szobafogságukban, akik egy életen át nem akartak beszélni gyermekként, tizenévesként az üldöztetés éveiben megélt megalázó kiszolgáltatottságukról, most erőt merítenek a múltból. “Túléltük a soát, és ezt is túl fogjuk élni” – mondják neki a telefonba.

Az én anyukám is, mint az ő szülei, Budapesten él, és én sem tudok elutazni hozzá!

Meglepő, hogy nyolcvanasként milyen erőket tud mozgósítani. Naponta háromszor végez testedzést. Szobabicikli, tornagyakorlatok az internetről, kutyasétáltatás az utcánkban, kerülve a kevés arra járót. Főz és angolt tanul nap mint nap. A bezártság és egyedüllét, a félelem a fertőzéstől őt is a régen átélt borzalmakra emlékezteti. “Annyira nem kívántam a szörnyű gyerekkori emlékeim után ezt az újabb megpróbáltatást” – mondja. Újra életveszélyben érzi magát, és joggal. A kórházból, tudja, tudom, nem lenne visszaút.

Kérdezhetitek persze, hogy is kerülhetnek arányba a holokausztban és a mostani veszélyben átéltek? De az életveszély mindig életveszély. Ez ennyire egyszerű. Akkor gyermekek voltak, és bizonyos fokig védte őket a fiatalokra jellemző rugalmas alkalmazkodókészség, míg most nemcsak immunrendszerük, de képességük, erejük a nehézségekkel való megküzdésre is gyengébb.

Megemlékezők állnak autójuk mellett a Jom Hasoa napi szirénaszó alatt a tel-avivi Hashalom hídon 2019. május 2-án.

És íme, itt van megint a holokauszt gyásznapja, és én nem akarok ismételten ezzel foglalkozni.
Ne szabja meg nekem senki, hogy az amúgy is velem élő nehéz múltra mikor és hogyan emlékezzem!

És mégis bekapcsolva felejtem a tévét, és a szavak, az arcok, emberek utat törnek az elutasítás falán, és nézem és hallgatom újra könnyes szemmel.

Egy öregember a képernyőn, kilencvenes túlélő. Egyike annak a hetvenezer izraeli nicolimnak, akik még életben vannak. Magányában a rendőrséghez fordult segítségért, mert a kijárási korlátozások miatt már több mint egy hónapja nem látott embert, és miután tilos kimennie hazulról, nincs mit ennie. Tipegése arra a kisdedre emlékeztet engem, aki másfél évesen lehetett, de most senki sem örül gyámoltalan lépteinek. Magánya torkomba mar.

10:00-kor, a kétperces csöndben Izrael népe lélekben egyesül a holokauszt áldozataival, mondják a tévében, és én ezt a gondolatot hirtelen nagyon szépnek találom, félretéve minden ellenérzésemet a hangos szirénaszó és magamutogató, teátrális vigyázzállás okán.

Bea Bar Kallos fotóriportja a múlt évi megemlékezésről itt tekinthető meg