Jó ideje gyötör a bizonytalanság.
Mint ahogyan az nyugdíjaskorú honpolgárokhoz illő, reggeleimet a papír-lapok és az online oldalak szemlézése nyitja, estéim koronája pedig a híradók egymásmellettisége, függetlenül attól, hogy az adott orgánum merre húz. Különösen óvakodom a hagyományos jobb- illetve baloldali címkézésektől, s nem csak azért, mert ahonnan én jöttem, ott egészen mást fed a jobb, mint itt, ahol az új kenyeremet eszem, a balról már nem is beszélve. Amúgy az ilyesféle megkülönböztetések hajdani osztálytartalma mára kiüresedett, ami pedig a helyébe lépett (furakodott?), annak egzakt leírásával mindmáig adós a tudomány és a politika egyaránt. De azért igyekszem tájékozódni. Mindez történik egy plusz két fél nyelven.
Tehát olvasok, nézek és hallok, de rá kell ébrednem, nem értem, ami szembejön velem, s nem is elsősorban hiányos nyelvi ismereteim okán, hiszen például a magyart hibátlanul viszem, angolul sem lehet eladni, ami pedig az ivritet illeti, hát küzdünk egymással, s a viadalok legalább kétesélyesek, mert mindig akad egy jó barát, aki átsegít a nyelvi nehézségeken.
De talán nem kellene tovább kerülgetni a forró kását, bár még kilátásban sincs, hogy akár csak egy picit is hűljön. Gondjaim akkor kezdtek sokasodni, amikor az első választásra készültünk. Faltam a betűket! Sarkítanám első tapasztalataimat, csak hogy jobban megértsük egymást. Az egyik lap arról írt, hogy egy potenciális anyagyilkos akarja tovább bitorolni a trónt, míg a másik egekbe emelte ugyanőt, azt állítva, hogy nem azért tört volna szülője életére, hogy részt vehessen az árvák ingyenes vacsoráján, hanem hogy jelenlétével emelje a rendezvény fényét. A másik oldalról meg az a hír járta, hogy azoknak meg fogalmuk sincs az államapparátus irányításáról, s nemhogy egy országot, de egy szamarat sem tudnának elvezetni. Csoda, hogy nem sikerült dűlőre jutniuk a választóknak?
Nemkülönben a második fordulóban, amikor is az egyiket a középkori jog- és szokásrend visszacsempészésével gyanúsították, a másiknak meg azt vetették a szemére, hogy ribilliót provokál és megzavarná a köznyugalmat. Amúgy a pártok, illetve a pártszerű alakulatok programjáról, jövőbeli terveiről kevés szó esett, az egy kormánybuktató alakulatot leszámítva, amelyik nagyjából érthető tőmondatokban hirdette meg, hogy mit akar, kit akar, mit és kit nem. Csoda, hogy mindannyiszor alatta maradt még saját elvárásainak is, pedig egy időben királycsinálóként jegyezték, de hát tudomásul kellett vennie (neki is, és még sokan másoknak szerte a világban), hogy programok közreadásával csak megzavarják a választópolgárok fejét. Tessék minket nem kizökkenteni komfortzónánkból, szavazunk, ahova eddig, és nem hagyjuk magunkat megbolondítani a mézes-mázos ígéretekkel, amelyeknek egyébként sok esetben se teteje, se alja nem volt.
Így köszöntött ránk a harmadik forduló! Véleményem szerint eddigre a választópolgárok többségének már csurig tele volt a hócipője (nem ezt a szót akartam használni, ami ide kívánkozna, sokkal plasztikusabb meghatározás, de sejtve a szerkesztő kényes ízlését, még csak meg sem próbálom idecsempészni!), és már csak dafke is nagyjából úgy szavazott, ahogy eddig. Ám láss csodát, a kiismerhetetlen háttéralkuk és a sokak szerint legalábbis érintőlegesen törvényszegő manipulációk dacára és ellenére, az eddigi vesztes karnyújtásnyi közelségbe került a bársonyszékhez. Akinek ez volt kedvére, elégedetten dőlt hátra karosszékében, s emelte kriglijét a lehetséges új királyra, amikor… egyik úti-társa, talán még aznap, de másnap feltétlenül, bejelentette, hogy kilép a kétszínű koalícióból, s harmadnap már mindenki tudni vélte, hogy titkos egyezkedés kezdődött a két nagy között. A hír hallatán a potenciális várományos addigi küzdőtársai sorra beintettek, miközben megkezdődött a járvány-kormány tagjainak összegereblyézése, mert nehogy már megéljük azt a szégyent, hogy negyedszerre kelljen az urnák elé járulni. Micsoda háttéralkuk köttethettek? Egy ilyen hány olyant érhetett a politikai adok-kapok patikamérlegén? Vajon mit szokás áldozni a hatalom oltárán? Pénzt, paripát, fegyvert? Machiavelli, ha élne szegény, csak tátaná a száját, hogy bizony mi mindenre nem gondolt, amikor cselszövései hálóját gubancolta! Oké, de hát akkor most kinek higgyen az átlagpolgár? A gazdasági teendőkben nincs nagy variáció, tenni kell, amit már eddig is kellett volna. Hanem a politika tüze és vize vajon hogyan fér meg egymással, egy vödörben?
Most valahol itt tartunk, harmincvalahány miniszterjelölt ugrásra készen, s mögöttük a siserahad készül a székfoglalóra, illetve akit illet, az eskütételre.
Érti ezt valaki? Elszaladt másfél év, s vagyunk, ahonnan elindultunk. Duma duma hátán, az eredmény pedig – na, azt majd meglátjuk!
És akkor még szót sem vesztegettünk a vírusra, ami aztán tényleg korona a tudatlanság és a tétovaság kútfőjén. Ilyen inkompetens egészségügyi kormányzatot ki sem lehetne találni! Lett! Induljunk ki abból, hogy van egy betegség, amelynek sem az eredetét, sem gyógyításának módját, sem az ellenszerét nem tudja senki. Ehhez képest naponta tucatnyi, egymásnak homlokegyenest ellentmondó tájékoztató és állásfoglalás jelent meg arról, hogy mi a teendő és mi nem az: hogy kell-e a maszk, s ha igen, melyik ér szrt se, mi legyen a kesztyűvel, tartsunk-e távolságot és ha nem, akkor mekkorát, mindenképpen füllentenünk kell-e, ha friss levegőre vágyunk, miszerint éppen orvoshoz, kajáért vagy más csalafintaságot kiötölve próbálunk kibújni a kötelezettségek alól, mert nemigen hiszünk az egymásnak ellentmondó utasításoknak – soroljam? Az egyik ország egészségminisztere az imákban véli megtalálni a gyógyulás útját, a másik a rituális fürdő használatán komolytalankodik, teljesen nevetségessé téve magát. A Deákné két vászna. Mindeközben azt lihegi a sajtó, hogy itt már ezt találták fel, ott meg már azt, és hogy karnyújtásnyira a tabletta, a vakcina meg a látó-cina, s akkor a kesze-kusza eszközbeszerzések kiismerhetetlen útjairól még nem is szóltunk. Vicc!
Milyen jó lenne megérni és megélni, amikorra kitudódik az igazság. Vagy legalább annak körvonala, égi mása. Tekintettel azonban évjáratomra, erős a gyanúm, hogy én már hülyén halok meg.
Most már csak azt illenék eldöntenem, hogy másképpen éltem…?
Újságíró
