A Pál utcai fiúk Izraelben

Molnár Ferenc regénye Izraelben is klasszikus ifjúsági műnek számít. Olvasók nemzedékei nőttek fel rajta: az 1940-ben Mahanajim címmel megjelenő első kiadás szövegét Ruth Katz és Saul Kantzler fordították németről ivritre. Az elsőt hamarosan újabb és újabb kiadások követték.

„Legkedvesebb könyveim egyike.” (Slomit)

„Kilencéves voltam, amikor először olvastam a könyvet: most, harmincegy évesen olvasom harmadszor.” (Sarit)

„Szem nem marad szárazon Nemecsek halálát olvasva” – írta a Haarec 2003-ban, és valóban: az irodalmi blogokat és a hozzászólásokat böngészve, a könyvvel kapcsolatban ez a legsűrűbben előforduló vallomás.

„Azt hiszem, ez volt az első irodalmi mű, ami megríkatott.” (Tami)

„Keserű könnyeket sírtam a regény utolsó lapjai felett.” (Rut)

„Most fedeztem csak fel, hogy Molnár Ferenc zsidó volt. Érdekes, mennyire szerette Budapestet, Magyarországot! Nagy kedvencem ez a könyv. Máig előttem van a jelenet, ahogy az iskola mellett a kapzsi olasz árus szűkmarkúan méri a halvát [sic!], vagy amikor a hidegtől remegő Nemecseket a Füvészkert vizesmedencéjéből előbújva újra vízbe parancsolják. A végén rázott a néma zokogás… Az új fordítást megvettem az unokámnak is.” (Karmela)

„Először a régi fordítást olvastam, ami szerintem eléggé amatőr. Amikor kezembe került a legújabb kiadás, az volt az érzésem, hogy szinte ismeretlen könyvet olvasok” – írja Roi az 1984-ben elkészült, modernebb nyelvezetű, már A Pál utcai fiúk címmel megjelenő szövegről, amelyet Mordekhaj Barkai professzor fordított magyarról ivritre. 

Jarin Katz, a „Kore beszfarim” (Könyvolvasó) blog írója borzongva gondol bele, hogy a 20. század elején katonásdit játszó magyar, német stb. gyerekek a második világháború idején igazi katonák voltak. Idegenkedve szemléli a gyerekek parancsot vakon követő militáns játékát, de aztán kelletlenül elismeri: ő is játszott katonásdit gyerekként, és ő is volt katona, igazi háborúban. Bárcsak elfelejthetné! – teszi még hozzá, mielőtt méltatná a mű antimilitáns végkicsengését.

Zarándokút a Pál utcába

Hogy mi lehet olyan vonzó az izraeliek számára a könyvben? Feltehetően ugyanaz, mint ami bárhol a világon. A több mint harminc nyelvre lefordított mű egyértelmű világsiker. Az izraeli olvasók lelkesedésére jellemző, hogy vannak, akik csak azért utaznak Budapestre, hogy felkeressék a Pál utcát és a történet egyéb helyszíneit. Az utóbbi évek látogatói lelkendezve számolnak be A Pál utcai fiúk szoborcsoportról, a Füvészkertről, míg a régebbi látogatók sajnálkozva írják, hogy az ő idejükben még nem voltak szobrok, és a kert is zárva volt. Közben pedig újabb olvasóknak támad kedvük a Pál utcai látogatáshoz.

Fura zarándokút ez egy mesebeli világba, amely azonban nagyon is élethűen jeleníti meg a korabeli magyar zsidóság hazafias típusait. Ahogy Heller Ágnes kiváló tanulmányában (Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban) írja:

„A Pál utcai fiúkban három, minden kétséget kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz, jelentéktelen, s mint ilyen, zsidónak is van ábrázolva. Zsidóságára azonban csak az író tudatos névválasztása utal. A gittegylet különben is egyfajta zsidó dolog. A grund és a grund védelme viszont nemzeti ügy. Boka János a magyar nemzetet reprezentálja, annak legszebb és legnemesebb vonásaiban. A regény reprezentatív fiúalakjainak súlyát és jellemét így a grundhoz, tehát a hazához való viszony határozza meg. Az egyik ilyen fiú Nemecsek Ernő, a másik Geréb Dezső. Nem tudom elképzelni, hogy Molnár Ferenc, aki ebben a könyvében tipikusan magyar zsidó íróként költött, egy ilyen halhatatlan remekművet írhatott volna, ha nem élte és szenvedte volna végig még kisdiák korában a magyar zsidó fiú hazával való azonosulásának konfliktusait, az asszimiláció korszakának konfliktusait.

A Pál utcai fiúkban ugyanis minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele, természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik, és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért válik szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, hogy ő van olyan jó, mint Boka… miért nem őt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az első helyre. Nemecsek, a pária viszont meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb hős azoknál, mint akik a grundhoz tartoznak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak, és hogy mindent, de abszolúte mindent hajlandó megtenni érte. Ő meghal a grundért és Bokáért.

A két zsidótípus még szociológiailag is pontosítva van. Geréb a jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küldet levelet Bokának. Nemecsek a szegény zsidó szabó gyereke. Nem véletlen, hogy az egész regényben csak Geréb apjával és Nemecsek szüleivel találkozunk. A többiek szülei a regény szempontjából nem érdekesek. Nemecsek szüleit, a zsidó páriákat csak a gyerekük érdekli. Mit nekik a grund, mit nekik Boka János? Mi közük szegényeknek ahhoz, hogy fiuk kapitány lesz, hogy nevét ezentúl csupa nagybetűvel írják? Geréb apját, az asszimilálódott zsidót viszont szenvedélyesen érdekli, hogy a fia nem volt áruló – retteg a gondolattól, hogy az ő fia elárulhatta volna a grundot. Említésre méltó, hogy Nemecsek az, aki a fekete szakállas férfinak azt hazudja, hogy a fia becsületes maradt. Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem pedig Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsidók. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége.”

Törökméz

Az átlagolvasó erről persze mit sem tud, és ez nem is baj. Ahogy Heller Ágnes folytatja: „Molnár Ferenc […] kitűnő művészi intuíciójának engedelmeskedett, amikor ezt a két hőst »zsidótlanította«. […] A kisdiákok történetét az író egy univerzális/egzisztenciális síkra képes emelni, ahol minden konfliktus mitologizálódik. […] Minden nép minden fia újraéli és újragondolja a becsületről, a hűségről, a barátságról, az igazságról alkotott első homályos, de erős érzéseit A Pál utcai fiúk történetében.”

Tegyük hozzá: hogy a regénybeli Nemecsek és Geréb tényleg zsidók vagy sem, nem biztos, hogy jó kérdés. Akkortájt Magyarországon az összes többi nemzetiséget is erős asszimilációs törekvés jellemezte. Parvenük és páriák neofita lelkesedése, bizonyítási vágya nem csak zsidó körökben volt megfigyelhető. Ez a mi társadalmunkra is igaz: Izrael a bevándorlók országa.

Az egzisztenciális kérdéseken túl azonban, tudjuk, néha az apró, profán részletek sem bírnak kevesebb fontossággal az életben. Senki se csodálkozzon tehát a törökmézárust, pontosabban a portékáját körüllengő misztikus nosztalgián. Az izraeli rajongók közt élénk vita folyik a felejthetetlen csemege mibenlétét illetően. Azzal mindenki egyetért, hogy a fordítók tévednek, és szó sem lehet baklaváról. A vélemények azonban megoszlanak, mindenki másra esküszik: szultánkenyeret (lokumot), diós vajkaramellát vagy halvát árul az olasz?

---

Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>