Amikor a Szentföldön töltött első napjaimra emlékszem vissza, a jeruzsálemi megérkezésünk utáni reggelen magamat látom, ahogyan a második emeleti hotelszobám kis erkélyéről nézek le a kicsi, de forgalmas térre, amelyet a hotellal szemközti, éles szögben a térbe torkolló két utca és a hotel előtt jobbra és balra futó harmadik utca szegélyezett. Ez a tér – ahogyan már aznap megtudtam – a Cion tér volt, az új város, a zsidó Jeruzsálem központja és középpontja. Ebből a térből ágazott el az enyhén ereszkedő és rövid Ben-Jehuda utca, illetve a meglehetősen szűk mellékutca, melyet azt hiszem, Nahlat Sivának mondtak; a hotel pedig a Jaffa útra, a város legfontosabb útvonalára nézett, amely az óváros Jaffa kapujától vezetett nyugat felé.
A Cion tér nem tudta és nem is nyerhette el a tetszésemet: alakja szabálytalan háromszög, átlója úgy negyvenhat méter, régimódi épületekkel körbevéve, melyek közül egyik sem volt kétszintesnél magasabb, és mindegyiknek egyszerű kőhomlokzata volt, kis ablakokkal. Velem szemben, és ahogyan ott az erkélyről lenéztem, bal kéz felől a Cion mozi állt, abban az időben Jeruzsálem egyetlen mozgóképszínháza. Péntek esti programját nemsokára rendszeresen látogatni kezdtem szinte kötelességszerűen, a szombat reggeli Bet-Haam előadásaira később előadóként többször meghívtak.
A mozival szemben állva, az erkélyemtől jobbra nagy irodaház volt, melynek földszintjét kávéház, egyben étterem foglalta el, míg a második emeletén – ahogyan később hallottam – ügyvédek és cégek irodái voltak. Az erkélyemről még elláttam a Cion térbe torkolló utcák tér felé eső néhány házáig, de nem emlékszem, hogy bármi említésre méltót találtam volna bennük.
Az épületeknél sokkal érdekesebbek voltak az emberek, akik a reggeli sürgés-forgásban feltűntek a horizonton. Legtöbbjük kétségkívül zsidó, európai ruhában, a látvány így semmilyen fontos elemében nem különbözött a budapesti utcaképtől. Itt azonban – a magyar fővárossal ellentétben – az utca képét az európai öltönyös és a fejükön vörös fezt viselő városi arab férfiak, illetve fekete, hosszú ruhát és arcukat takaró fekete sálat viselő városi arab nők tarkították, valamint falusi és beduin arabok a hagyományosan hosszan leomló galabijjében, némelyikük nehéz csomagokkal megrakott szamáron ülve vagy néhány tevét vezetve, valamint itt-ott egy-egy pár khaki egyenruhás brit katona, illetve néhány ortodox zsidó hosszú fekete vagy csíkos kaftánban, görög vagy orosz papok ugyanígy feketében, egyformán hosszú és ápolatlan szakállal.
A járdákat nem kövezték ki, és ez volt az egyik oka annak, hogy a jeruzsálemiek abban az időben nem a járdán, hanem az úttesten közlekedtek, annál inkább is, mert a forgalom még igen gyér volt, és ez a szokás nem sodorta veszélybe a gyalogosok életét vagy testi épségét. A másik ok, ahogyan azt a néhány hónappal később kezdődő esős évszak beálltával tapasztaltam, az volt, hogy az eső a járda porát ragacsos sártengerré változtatta.
Miután megérkeztem Jeruzsálembe, húgommal az egyik első teendőnk az volt, hogy új szállás után nézzünk, hiszen nem maradhattunk akármeddig az igen drága Warshawsky Hotelban. Elég gyorsan találtunk is bútorozott szobát egy régi, arab stílusú házban, az orosz negyeddel szemben induló és a régi arab Mamillah temető keleti sarkáig ereszkedő utcában.
Fiatal pártól béreltük a szobát. A nevüket már régen elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy a nő a mérnök Koch Andor feleségének testvére volt. A magyar származású Koch úr a jeruzsálemi vízügyi hivatalt vezette, és mivel természetesen ismerte apámat, valószínű, hogy rajta keresztül jutottunk el Koch asszony lánytestvéréhez. Mindenesetre kibéreltük a meglehetősen tágas szobát a ház földszintjén, amelynek két ablaka nyílt az utcára, de az utcához képest néhány méterrel beljebb. Az ablakok (talán vas) spalettáit érkezésünkkor zárva találtuk, és a főbérlő asszony javaslatára nem is nyitottuk ki, hogy a szoba hűvös maradjon, és a járókelők se lássanak be. Emlékszem a fürdőszoba egyik furcsaságára: a mennyezet közepén volt egy lyuk, ahonnan egy zsinór lógott, a végén kék gyöngy. A főbérlőnk magyarázata szerint a zsinór végét a mennyezet fölé helyezett víztartályban lebegő fadarabhoz erősítették – minden, a házban használt víz ebből a tartályból jött. Magas vízszint esetén a zsinór hosszan a mennyezet alá lógott. A csökkenő vízszinttel a lebegő fa is lesüllyedt, a zsinór is rövidebb lett. Mivel a városi vízművek csak egyszer egy héten töltötte fel vízzel a tartályt, a főbérlő elmondta nekünk, hogy figyeljük a zsinór hosszát: minél rövidebb volt, annál jobban kellett takarékoskodnunk a vízzel.
A harmincas évek elején az új Jeruzsálem legszebb épülete a King David Hotel és a vele szemben épülő YMCA volt, hatalmas tornyának építése abban az időben közeledett a befejezéshez.
A hétnek öt vagy inkább hat estéjén a cellámban ültem – ahogyan annak idején a szobámra gondoltam –, és a disszertációmon dolgoztam, amíg el nem fáradtam és le nem feküdtem. Előfordult, hogy az esti magány elviselhetetlenné vált, ilyenkor letettem a tollat, és elmentem sétálni. Mivel az összes albérleti szobám közel esett a modern Jeruzsálem központjához, vagyis a Cion térhez, a sétáimmal ezt a városnegyedet jártam be, és a köreimet vagy inkább háromszöget a Ben-Jehuda utcán, a King George sugárúton és a Jaffa úton róttam le. Nem volt semmi különösen vonzó ezekben az utcákban, pedig ez volt a város legvárosiasabb része. Estére az utcákon sorakozó kis üzletek természetesen már bezártak, és az Egged busztársaság végállomása is elhagyatott volt a Jaffa úton, a Cion mozi utolsó előadása pedig már rég véget ért, és a vele szemben levő kávéház, csakúgy, mint a kis Atara kávézó feljebb a Ben-Jehuda utcán is zárva volt. Még így is ezek az utcák jelentették a városias élet maximumát, már amit a zsidó Jeruzsálem éjjelente adhatott.
A szentföldi zsidó elithez tartozó – vagy magukat annak tettető – családok társasági élete nagyrészt abban merült ki, hogy a hét egy napjának bizonyos órájában „otthon” tartózkodtak. Az „otthon” levőkhöz bárki – barát vagy ismerős – beugorhatott személyre szóló meghívás nélkül: a legbarátságosabb légkörben üdvözölte őt a ház ura és asszonya, felszolgáltak neki egy csésze teát és valami ennivalót, társalogtak vele és a többi összegyűlt vendéggel, és egy jó órával később útjára bocsátották ezekkel a szavakkal: „Jöjjön máskor is!”
A zsidó Jeruzsálem jelentette az otthont, amelybe mélyen lehorgonyoztam, és amelynek művészi és társasági életét oly gazdagnak láttam, hogy időm legnagyobb részét a tudományos munkának szentelve gyakran éreztem úgy, hogy kihagyok valamit, amit pedig igazán élvezni tudnék. Filmek és előadások, koncertek és politikai rendezvények, sport- és társas események, bálok, virágkiállítások és zsúrok, és mindenekelőtt a héber társulatok színházi előadásai, közülük a Habima vitte el a pálmát.
Három filmszínház működött akkoriban a zsidó Jeruzsálemben. A Cion mozi a Cion téren, az Edison mozi a Jesajahu utcában és a viszonylag új, hangárszerű Orion mozi, amely a Ben-Jehuda és a Bezalel utca között állt, egy nevesincs utcában, mellette, a Siber házban néhány évig laktam is.
A jisuv bizakodó és optimista atmoszférája – amelyet mindannyian úgy élveztünk három éven át – 1936 tavaszán az arab felkelés kirobbanásával drámai fordulatot vett és megromlott. Való igaz, hogy korábban, 1920-ban és 1921-ben, majd újra 1929-ben is voltak szórványos, rövid lefolyású arab támadások zsidók ellen, de azokat a brit hatalom gyorsan és erélyesen leverte. Hallottunk ezekről az eseményekről, de nem éltük át őket. Most viszont itt voltunk a helyszínen, és az arab lázadás egy rövid fellendülés után nemhogy alábbhagyott volna, hanem kiterjedt, és egyre szervezettebb formát öltött. A Palesztinában élő arabok és zsidók nem voltak többé ugyanazok, mint az arab felkelés előtt.
Ami a zsidó lakosokat illeti, életünk a lázadás következményeként több okból is nehezebbé vált. A legkézzelfoghatóbb változás az volt, hogy fokozott óvintézkedéseket tettünk, mielőtt elmentünk otthonról. Nem látogattunk el Jeruzsálem arab negyedeibe. Az óváros, sétáim legkedveltebb célpontja 1936 előtt területen kívülinek számított. Amennyire lehetséges volt, a város zsidó részeiben sem jártunk az utcán sötétedés után. Kevesebbet közlekedtünk a városon belül, és ha másik városba kellett mennünk, csakis nappal tettük. A buszvezetők fegyvert viseltek, akár kormányengedéllyel, akár anélkül.
A Har-Hacofimon épült Héber Egyetemen tett első látogatásommal kezdődött a következő évben is folytatódó napi rutin. Az egyetemre közlekedő egyetlen busz rozoga volt, benne két repedt bőrhuzattal ellátott nyikorgó pad a két oldalon. A busz a Cion térről indult, és kanyargós, nagyobbrészt emelkedő úton tartott célja, az egyetem nagy, erődítményszerű könyvtárépülete felé. Az autóbusz elhaladt a régi Seare-Cedek Kórház mellett, átvágott a Geula városnegyeden, megkerülte a Mea-Searimot, az ultraortodox haszid zsidók városnegyedét (ott lakott apám két fiú- és egy lánytestvére a családjával), az arab Sajh Dzsarrah kanyargós utcáin vágott át, majd megmászta a Har-Hacofimot (a brit katonai temető mellett elhaladva, ahol az első világháborúban, a Szentföld angol megszállása során elhunyt katonákat temették el egyhangú sorokban, egyforma kereszt alakú sírkövek alá), majd végül az autóbusz végiggurult az egyébként üres hegyen, és megérkezett úti céljához, a könyvtárhoz.
A buszvezető, egyben a busz tulajdonosa minden valószínűség szerint engedélyt kapott az útvonalra a városi tanácstól és az egyetemtől. Schwarz úrnak hívták, lengyel vagy talán orosz zsidó, alacsony és kövérkés, olajos bőrű, átható pillantású, zöldeskék szemmel, amolyan zseb-Napóleon. Ahogy az autóbusz kezdett megtelni utasokkal, felállt a vezetőülésből, elmasírozott a jármű közepéig, és szigorúan utasította a professzorokat és a vegyes utazóközönséget, hogy húzzák össze magukat, és így egy vagy két további utas bepréselődhetett a szűk padokra az autóbusz két oldalán – csak ekkor engedett fel néhány új utast az állóhelyekre. Az út maga negyedóráig tarthatott mindkét irányba, így annak, aki lemaradt, fél órát kellett várnia, amíg az autóbusz visszaért, és bekanyarodott a következő útjára.
1933-ban a Har-Hacofimon az egyetemen még nagyon kevés épület állt. Először is a könyvtár, a legnagyobb, lenyűgöző épület az erődítményszerű falakkal és különleges változataiban az egész városra jellemző jeruzsálemi kőburkolattal. A lapos tetős könyvtár egyik szegletében alacsony, kupolatetős szobában az egyetem egyik alapítója és építtetője, az egyetem titkára (később rektora), dr. Judah Leon Magnes irodáját rendezték be.
A könyvtárral szemben, az út keleti oldalán, három vagy négy jóval kisebb épületben egyetemi előadótermek, irodák és laboratóriumok kaptak helyet. És ott volt az egyetem ragyogó koronája, az amfiteátrum, ahol 1925-ben a megnyitóünnepséget tartották.
Úgy hozta a sors, hogy az első három tudós, akit professzorrá neveztek ki az egyetemen, magyar volt. 1923-ban Fodor Andort, a németországi Hallei Egyetem biokémia-professzorát nevezték ki egyetemi tanárrá, és megbízták a leendő egyetem kémia tanszékének felállításával. 1924-ben dr. Klein Sámuelt, Érsekújvár rabbiját nevezték ki a hebraisztika intézet tanárává, és abban az évben decemberben az intézet meg is kezdte a működését. Ugyanebben az évben dr. Gutman Mihály Talmud-tudóst, a németországi Breslau (Wrocław) Rabbiszeminárium rabbitanárát hívta meg a fiatal egyetem a Talmud-tudományok vendégprofesszorának.
Azonnal elintéztem a formaságokat, hogy a Héber Egyetemre mint „kutató hallgató” – annak idején a felsőbb évfolyamokra járó hallgatókat így hívták – felvételt nyerjek, és találkozhassak Klein Sámuel professzorral és a kar többi tagjával. Klein professzor szakterülete a szentföldi történeti földrajz volt, és még Budapestről való távozásom előtt megállapodtam vele abban, hogy ő lesz a doktori (a gyakorlatban posztdoktori) témavezetőm a jeruzsálemi egyetemen.
Mivel én voltam az első doktori hallgató a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, aki szóbeli vizsgát tett, sem a gyakorlat nem alakította még ki, sem írásban lefektetett szabályzat nem rögzítette a vizsgák menetét. Amikor a vizsga időpontja elérkezett – 1936 márciusát írhattunk –, bevezettek az egyetem egyik épületének, az egyetem akkori büszkeségének egyik szobájába, és intettek, hogy foglaljam el az üres széket a nagyobbfajta, téglalap alakú asztal mellett. A többi széken témavezető tanárom, Klein professzor, illetve a kar más oktatói mellett Torczyner professzor és Klausner professzor ült, ők szintén olvasták, és elégedettek voltak a doktori munkámmal. Diákok nem vettek részt a meghallgatáson, az európai egyetemektől eltérően a vizsga nem volt nyilvános. Mikor a professzorok úgy érezték, hogy már elég hosszan kérdezgettek, megkértek, hogy a szomszédos szobában várakozzak addig, ameddig visszahívnak a vizsgaeredmény kihirdetésére.
Amikor visszahívtak, a jókedvtől sugárzó Klein professzor kihirdette, hogy attól a pillanattól fogva én vagyok a Jeruzsálemi Héber Egyetem első doktora. Mindennek volt egy kicsit bizarr csengése, mivel ez már a második doktori címem volt.
1933 májusában néhány ügyet befejezetlenül hagytam hátra [Budapesten]. Bár a doktori munkámat megvédtem, továbbra is jelen kellett lennem a gyakorlatokon ahhoz, hogy a bölcsészdoktori fokozatot megkapjam. Ugyanilyen fontos volt, hogy letegyem a Rabbiszeminárium utolsó vizsgáit, felavathassanak rabbivá, és megkapjam, ugyancsak személyesen, a hagyományos dokumentumot, amely igazolja, hogy eleget tettem a követelményeknek, és rabbitanár lettem.
Amikor apám belátta, hogy nem tud eltántorítani a tervemtől, hogy Jeruzsálembe visszatérjek, kereste a lehetőséget, hogy kutatói állást szerezzen nekem a Héber Egyetemen. 1936-ban az egyetem még nagyon kicsi intézménynek számított, nem több mint két tucat oktatóval, és – talán az egzakt tudományok kivételével – a fiatal kutatókat nem vették fel tanársegédnek vagy hasonló, kezdő egyetemi állásba. Igaz, hogy én védtem meg elsőként a doktori címet az egyetemen, és a doktori munkám jelentős tudományos előrelépésnek számított, mégsem volt semmi esélyem arra, hogy a tudományos pályámat az egyetem szűkös keretei között folytathassam.
De apám kivételesen leleményes ember volt, és megtalálta a módját, hogy legalább egy további évre részesülhessek a kegyelemből. Egy szép napon azzal lepett meg, hogy ösztöndíjat járt ki nekem egy magánszemélytől, aki a Jeruzsálemi Héber Egyetemnek nyújt támogatást azzal a feltétellel, hogy az összeg az én kutatói ösztöndíjamat fedezze.
A tel-avivi napilap, a Davar február 1-i és a Palestine Post február 4-i számában a rövid híradások között jelent meg, hogy a Jeruzsálemi Héber Egyetemen a Szentföld kutatására kiírt ösztöndíjat az egyetem első doktori címet szerzett hallgatója, dr. Rafael Patai nyerte el. Az ösztöndíjat adományozó nevét nem említették.
Angolból fordította Kónya Judit
A kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
Patai Rafael (1910–1996) 1933-ban alijázott, a Jeruzsálemi Héber Egyetemen Patai szerezte az első doktori fokozatot. Foklorista, antropológus, orientalista, történész. 1947-től Amerikában élt. Patai Edith és József fia.
