Szinte közhelyszerű, hogy a 2018-ban hetvenedik születésnapját ünneplő Izraelt megálmodó-előkészítő szellemi műhelyek Európában (pontosabban annak keleti – megengedőbb esetben középső – vidékein) dolgoztak a több évezredes álom valóra váltásán.
Ilyen számról számra „mozgó ünnep”, műhely, fórum a folyóirat, amely egy eszme, cél és ügy köré kikristályosított tartalommal fogja össze a szellemi erőket, akiket be lehet vonni egy-egy szent célt kiharcoló munkába. Magyarországon a legfontosabb hazateremtő cionista szellemi szervezőközpont és fórum a Patai József alapította és 1939-es alijázásáig szerkesztette Múlt és Jövő folyóirat volt, amely 1911-ben egy almanachhal indult, és 1912-től 1944-ig képviselte a Palesztinában történő újhaza-foglalás gondolatát. Izraelben nem egy olyan emberrel találkoztam, aki, amikor megtudta, hogy közöm van az (új) Múlt és Jövőhöz, elmondta, hogy az életét ennek a folyóiratnak köszönheti. „Miért?” A válasz valahányszor az volt, hogy „a lap rendszeres olvasójaként meggyőződtem arról, hogy Palesztinában van a helyem”, vagy „a szüleimtől a barmicvómra egy Múlt és Jövő-utazást kaptam (a folyóirat évente kétszer szentföldi zarándokutakat szervezett, előadásokkal és sokrétű kulturális országvezetéssel – ezt is Patai végezte), s akkor elhatároztam, hogy nekem ez lesz a hazám – így időben alijázva elkerültem a soát”.
A honfoglaláshoz nemcsak munkaerő vagy akár fegyveres erő szükségeltetik, hanem ideológiatermelő és -terjesztő humán értelmiség is. Ilyen embereket felnevelni a „feltámadó Szentföld” (ez egyik könyvének címe) számára, ez volt Patai célja – a héber kultúra felfedezésével, modernizálásával és népszerűsítésével. Az 1944 márciusáig fönnálló lap – 1939 után Patai sógora, Molnár Ernő vezette Patai neve alatt a folyóiratot, őt 1944-ben ölték meg a nyilasok Budapesten – nemzedékek iránytűjét mozdította Jeruzsálem felé. A lap harminckét évfolyama (az általam vezetett csak megközelíti ezt a produkciót a maga huszonkilencedik évfolyamával) a jisuvkorszak egyik legszínesebb és leggazdagabb (kiaknázatlan) történelmi és kulturális archívuma.
Patai a ma az intoleranciájáról elhíresült Gyöngyöspatán született, sőt a nevét is innen vette (az itt töltött gyermekkoráról szerintem legjobb műve, A középső kapu számol be). Mégpedig ortodox családból – az apa a belzi rebe híve volt, s a család egy része előbb alijázott, mint ő, utódaik a mai napig a Mea Searimban élnek –, amit azért érdemes kiemelni, mert a magyar cionisták zömének ez volt a háttere, bármennyire is „világinak”, modernnek és ateistának gondoljuk a cionista eszmerendszert. Ugyanis a héber kultúra – elsősorban a középkori héber költészet – rabjául esni, ahhoz anyanyelvi szinten kellett tudni héberül, s ezt a tudást csak a hároméves korban indított jesivatanulmányok biztosították. S nemkülönben anyanyelvi szinten a „zsidónak levést” népi szinten megélni. Persze ebből a Tóra köré font sövényből ki is kellett lépni a nagy- és modern világba, aztán át is kellett itatódni vele. Patai a nyitrai jesivából ugrott ki, kijárta a világi középiskolát, beiratkozott az Országos Rabbiképző Intézetbe (az „istentelen helyről” a szülők szinte erőszakkal hurcolták vissza), majd elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem német–magyar szakát, írt a Népszavában osztályharcos verseket egy rövid ideig, majd abban a középiskolában kezdett tanítani, ahol korábban Herzl Tivadar koptatta a padot. Felesége hozományából megcsinálta 1911-ben a Múlt és Jövő Almanachot. Ami sikeres befektetésnek számított, mert abból nőtt ki a folyóirat (mi is egy antológiával kezdtük 1988-ban, de más okból: a szocialista rendszer végvonaglása idején csak erre adtak engedélyt), aztán ezt csinálta egész életében – a család összes tagja írta és szerkesztette. Patai Edith, a felesége kitűnő művészeti íróként jegyzett cikkeket; a már említett Molnár Ernő az ifjúsági mellékletet, a Reményt szerkesztette (itt jelent meg tanítványa, Radnóti Miklós első nyomtatott publikációja); s majd az összes gyerek: György, aki Patai Raphael néven világhírű judaista lett, és a Jeruzsálemi Héber Egyetem első PhD-fokozatát ő szerezte meg; Éva, a költő – ő a lánya, a ma is aktív Mira Zakai révén vonult be az izraeli magaskultúrába, aki klasszikus énekes és zeneakadémai professzor (a mai napig a givatajimi rehov Pataiban lakik); végül a kisfiú, Gusztáv, aki Saul Patai néven az egyik legkomolyabb zsidó tudóssá lett a Jeruzsálemi Héber Egyetem szerveskémia-professzoraként. Egyébként a fiatal Patai nászútja 1909-ben Oxfordba vezetett, ahol olyan „genizákat” fordított magyarra, amelyeknek a kéziratait ő látta először. (Szeretett professzorom, barátom és mentorom, az eme emlékezéssorozatban külön fejezetet érdemlő, temesvári születésű Ezra Fleischer – a Jeruzsálemi Héber Egyetemen a középkori héber költészet világhírű professzora – szerint a középkori héber költészet – az eredetit is beleértve – magyarul a legszebb és a leggazdagabb, Patai Józsefnek, Makai Emilnek, Kiss Józsefnek és még néhány rabbiszeminaristának köszönhetően, akik ezt az örökséget hagyták a magyar kultúrára. Lehet, unalmas a Jeruzsálemi Héber Egyetem állandó emlegetése – nekem is alma materem –, de hát az egyetem tanári karának alapítói ne magyarok lettek volna? Patai lapja állandóan buzdította, szervezte a magyar zsidó fiatalságot, hogy az akkor épülő Mount Scopuson végezzék tanulmányaikat.)
Mielőtt Shiri Zsuzsa – szintén egykori (új) Múlt és Jövő-szerző –, aki felkért erre az emlékezésre, rácsap a kezemre, hogy „Fejezd be!” – „De még el sem kezdtem!” –, Patai József legfőbb érdeméül ki kell emelnem, hogy ő indította el pályáján – erről is fantasztikus lenyomat van a Múlt és Jövőjében (de az enyimben is!) – Izrael szerintem egyik legmeghatározóbb szellemi atyját, Avigdor Hameirit. (A már említett Ezra Fleischer azt hagyta rám végrendeletben: „János, tegyél érte valamit, hogy jobban megismerjék, neve bekerüljön a kánonba, de nemcsak Magyarországon, hanem Izraelben is – sajnos ezt, úgy tűnik, nem tudom megvalósítani; e sorokat is Budapesten írom.) Mindketten már a magyar fővárosban héber nyelvű verseskötettel indították pályájukat. Hameiri a Múlt és Jövő kiemelkedő szerzője volt az induló számtól 1917-es hadifogságba eséséig. Majd az 1920-as évektől a modern izraeli kultúra sokoldalú megteremtésének roppant munkájába vetette magát, és próbált hidat verni Budapest és Jeruzsálem között. (Egy szintén e jubileumi sorozat arcképcsarnokába illő barátom, a nemrégen elhunyt André Hajdú szerint azért nem került be az izraeli kánonba, mert annyi mindenbe belefogott: a költészet mellett modern folyóiratokat alapított, ő írta az első héber filmforgatókönyvet, ő találta ki, hogy hogyan nézzen ki a héber nyelven művelt filmkritika, az első izraeli bestellert is ő írta – A nagy őrületet –, s ő alapította a mai izraeli standup ősét, a Hakumkum szatirikus színházat. (Minden szatirikus műsor ebből nőtt ki, különösen az általam oly kedvelt Erec nehederet.) Szerintem pedig azért nincs Hameiri az őt megillető helyen, mert ő volt a magyarok közül az egyetlen kiemelkedő tehetségű irodalmi személyiség, s ezért az orosz pressure group – Bialik, Csernihovszki és mások – vagy a galiciaiak: Smuel Joszef Agnon, Uri Cvi Greenberg mellett sajnos nem juthatott érvényre a magyar hozadék az izraeli kultúrában – a humort leszámítva. (Hameiri nemcsak Adyt, Petőfit, Madáchot fordította héberre, de Ephraim Kishon első két könyvét is.)
Patai is felismerte ezt a vákuumot, és utolsó palesztinai és izraeli éveiben – ezt a Gnazimban lévő levelezésekből elkezdtem felgöngyölíteni – hozzálátott a magyar „kulturális erőtér” kiterjesztéséhez az izraeli kultúrában, de Hameirihez hasonló szereplők nélkül sikertelenségre volt ítélve a vállalkozás. Egy másik nagy izraeli magyart is ő fedezett fel: Tisbi Illést, aki kassákos verseivel jelentkezett a lapjában, majd a zsidó misztika világhírű tudósa lett – hol másutt, mint a Jeruzsálemi Héber Egyetemen? –, Gersom Solem utódaként. Szintén itt indult Mordekhaj Avi Saul író és költő is, aki például több Thomas Mann-regényt fordított héberre.
Oké, befejezem. Csak még egy szót.
Patai József pályája és hatása is – Magyarországon és a Szentföldön egyaránt – megtestesíti azt a felismerésemet, hogy a magyarok funkciója olyan az izraeli kultúra és társadalom szempontjából, mint a cementé. Láthatatlanul tartja össze az anyagot, ami fölötte látszik, de nélküle minden szétesne.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
magyarországi író, szerkesztő, szociográfus, fotóművész
