Izraeli költő, az erdélyi Szilágycseh községben, holokauszttúlélők gyermekeként született 1947-ben. 1950-ben a szüleivel érkezett Izraelbe. Irodalomtudományból diplomázott a Jeruzsálemi Héber Egyetemen. Később dolgozott középiskolai tanárként, és oktatott a Jeruzsálemi Héber, illetve a Tel-avivi Egyetemen. Számos díj, köztük a rangos Jehuda Amihai Költészeti Díj kitüntetettje. A Tel-avivi Egyetem és a Weizmann Intézet díszdoktora. Verseit számos nyelvre, köztük magyarra is lefordították.
A költőnő bemutatásában dr. Rahel Korazim volt segítségünkre, és ezzel az írásával egyúttal őt is szeretnénk bemutatni az olvasóknak.
Dr. Rahel Korazim 1947-ben magyar holokauszttúlélők gyermekeként született Palesztinában. A Haifai Egyetemen doktorált, a Távoktatási Akadémia vezetőjeként dolgozott a Szochnut Oktatási és Nevelési Osztályán, szakterülete a zsidó oktatás a diaszpórában. Rahel ma is rengeteget utazik az Egyesült Államokban, Kanadában, Latin-Amerikában és Európában; részt vesz pedagógusok számára szervezett továbbképzési programok kidolgozásában és végrehajtásában, oktatási anyagok készítésében, foglalkozik tanácsadással és tanítással. Az elmúlt években különösen sok idejét és energiáját fektette abba, hogy segítse, erősítse a magyarországi zsidó oktatást, pedagógiát és kultúrát. A közelmúltban leégett Thököly úti zsinagóga is az ő segítségének köszönheti az Amerikából kapott új Tóra-tekercseket. Előadásaival – amelyeket héberül, angolul és hibátlan magyar nyelven tart meg – nemcsak óriási szakmai tudását adja át a kortárs izraeli és a régi zsidó irodalomról, hanem valódi pedagógusként élvezetes stílussal és empátiával a téma iránti végtelen szeretetét is, amely örökre nyomot hagy hallgatóiban.
Agi Mishol nagyszerű költő. Velem éppen egyidős, pontosabban tíz nap választ el minket egymástól. A magyar származásunk is közös.
A szüleink holokauszttúlélők voltak, akik az Izraeli Állam létrejötte utáni első években alijáztak, itteni életüket az önmagukért és értünk végzett kemény munkával töltötték el, miután előző világuk hamuvá lett.
Mivel már 1972-ben írni és publikálni kezdett, mára több száz versét olvashatjuk több mint tizenhat kötetben.
Legnagyobb költőink dicsérték a műveit. Haim Guri így beszélt róla: „Agi Mishol költészete széles tartományú: a mellette és a tőle távol lévő teljes növény- és állatvilág, változatos és színes tájak, szerelem, romantika, erőteljes erotika; felfed és eltitkol ő, aki a legnagyobb szörnyűségeket átélt holokauszttúlélők egyetlen gyermeke… Költészete gazdagon teli metaforákkal és emberi helyzetek állandó megfigyelésével.”
Sok mindent olvashatunk róla az interneten a Wikipédián és számos irodalmi portálon.
Én inkább arról mesélnék, sok-sok verse közül az alábbi négy hogyan érintette meg a lelkemet, és visszhangzik azóta is a fülemben. Olyannyira így van ez, hogy néha az az érzésem, az én saját szavaimat és gondolataimat vette át, és kovácsolt belőlük csodás, költői ékszereket. Az első verse:
A nővéremről
A nővéremről, aki füstként szállt fel
A Mennybe,
Csak két dolgot tudok:
A nevét,
És hogy én élek helyette.
Az a szépség és fájdalom, ami ezekben a tördelt sorokban benne van, teljességgel összefoglalja azt, amit mi egyszerűen „második generációnak” nevezünk. Valódi jelentést ad ennek az elnevezésnek, amivel minket illetnek. Nem egyszerűen azért vagyunk „második”, mert a szüleink az „elsők”. Azért vagyunk második, mert előttünk már volt egy teljes élet, ami elpusztult, és ezért lettünk mi. Nem is lennénk itt, ha az „elsőt” hagyták volna, hogy békében leélje az életét ott, azokban az európai városokban és falvakban.
Ennek a szerepnek az elfogadása, ahogyan azt Agi Mishol ebben a versében megteszi, nem tekinthető magától értetődőnek itt, Izraelben. Különösen nem volt az abban az időben, amikor a generációnk a lehető legnagyobb mértékben megpróbált megszabadulni szüleink „diaszpóra-holokauszt” életének árnyékától.
Ha már ezzel a verssel kezdtem, szinte természetes, hogy ez lesz a második:
Karének
Érzelmeim hajszálerei
elpattannak,
és magyarul tör belőle az artézi víz:
Ági, Ágnes, Ágica, Ágika.
Attila nyelvén
Ömlenek rám lágyan a szavak.
Mi közöd neked a vidám ereci földműves dalához?
A első vers könnyen érthető volt az olvasó számára, ennél azonban egy kis magyarázatra is szükség lesz. Az izraeliek szeretik a közös éneklést – különösen így volt régen, de máig igaz. Nagyon sok verset megzenésítenek. Azt például tudták, hogy héberül ugyanazt a szót használjuk az énekre, a dalra és a versre – שיר (sir)?
Sok dalunk orosz eredetű, sőt még azok is, amelyeket később Izraelben alkottak, úgy hangzanak, mintha oroszok lennének. A vers utolsó sorában idézett dal (az eredetiben a vers a Jam Hasibolim Semiszaviv [Tengernyi búzamező körülöttem] című dal refrénjét idézi) is úgy hangzik, mint a végtelen falusi mezőkről szóló orosz énekek. Ezenkívül ez a dal a legendás Gevatron kórus előadásában vált ismertté, amelyik éppen abban a kibucban működött, ahol én is születtem.
Ebben a versében Agi a magyar nyelv zenéjét idézi meg; a nyelvet, a környezetet, a hangokat, és bizony nem kis hücpe (szemtelenség) kimondani azt, hogy ezek sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak számára, mint a helybeli uralkodó kultúra. Ó, én is mennyire szerettem volna ilyen bátor lenni gyermekkoromban! Hányszor vált szégyenemre, és nevettek ki a magyarosan pörgő „r” hangom miatt, ami anyám akcentusa miatt ragadt rám. Agi Mishol egyenes beszéde szó szerint szavakkal vértezett fel engem ahhoz, hogy őszintén vállaljam származásomat.
Felnőttként, amikor már szabadon bírtam beszélni szerelemről, szerelmeskedésről, beleszerettem ebbe a harmadik versbe:
Budapest-térkép
Budapest térképére hajolok.
Balra a kék
Dunától
Buda.
Jobbra tőle
Pest.
Azon gondolkodom, ha nem
sodródtam volna a Remez utca 25.-be
Gederára,
akkor most talán a Fillér utca 30.-ban
nyújtóznék el,
egy ilyen púppal megvert estén, mint ez,
cirmos cicám mellett
sorba véve szeretőimet:
csupa Béla vagy János.
(Balázs Gábor fordítása)
Addigra már ismertem Budapestet, még azt is tudtam, hogy hol van a Fillér utca. Micsoda élvezet elképzelni: „Mi lett volna, ha…” – ezt mindannyian érezzük a saját életünkben vagy a szüleinkében hozott legfontosabb döntésekkel kapcsolatban.
Én is lehettem volna az a versben szereplő nő, aki Budapesten nőtt fel, és akinek ilyen furcsa nevű magyar szeretői lehettek volna az én Joszijaim és Danijaim helyett? Ebben nem igazán vagyok biztos, főleg, mivel nem nagyon szeretem a cicákat, de mi lett volna, ha…?
A negyedik vers, amit meg szeretnék mutatni, nagyon különbözik az előzőektől, és semmi köze nincs magyar származásunkhoz. Nagyon sok köze van viszont a humanizmushoz.
A tranzisztoros müezzin
A gyümölcsösből egy tranzisztoros müezzin bukkan fel –
Husszein mezítlábas és a földemből gyökerezett,
zsidó lisztből keleszti a kenyeret vacsorára.
Túl sima, ja-Hagi – Én
lehunyom egy álló nap gyümölcsszemezgetésétől fáradt pilláimat, és
felszított tábortüzéhez telepszem.
A holnap őszibarackjait tervezzük
egy „Európa” és egy kézzel sodort cigaretta mellett.
Ja-Hagi, tör fel szájából az arab sóhaj,
és megpihen kasztrált magyar nevem mássalhangzóin.
Ebből a fotoszintézis-alkonyból száll alá keze
a vaslapon futva,
pitát varázsol,
és szédítő legendát költ nekem Husszein
a gázai ezeregy éjszakából,
teste rugalmas vipera
szeme a tűzzel felesel.
Talán segítségre lesz szükség ennek a versnek az elemzéséhez is. Amikor Izraelen kívül tartok előadást, előfordul, hogy nem tudják, ki az a müezzin: egy férfi, aki naponta ötször imára hívja a muszlimokat. Ha fiatalok vannak a közönségben, azt sem mindig tudják, mi az a tranzisztoros rádió, mert hozzájuk a zene már mobiltelefonos alkalmazásokon keresztül érkezik.
Aki még soha nem dolgozott gyümölcsösben, annak nem könnyű maga elé képzelnie ezt a késői órát, amikor a munkanap végén a vers beszélője, a gyümölcsös tulajdonosa, valószínűleg maga Agi, a birtoka bejáratánál áll. A másik végről Husszein érkezik, aki végigdolgozta vele a napot. Először nem látja őt, csak a müezzin hangját hallja a tranzisztoros rádiójából. Érezni, mennyire hozzátartozik ehhez a földhöz, mezítláb jár-kel rajta. Érzik, mennyire benne van ebben a rövid mondatban az egész közel-keleti konfliktus, hogy kinek a földje is ez?
És ezután jön a jelenet, egy férfival és egy nővel, akik elfáradtak egy dolgos nap végeztével. A nő lehunyja a szemét, a férfi pitát készít. A nő figyeli a kezét, ahogy csodát tesz a kelő tésztával. Lehet, hogy más varázslatot is elképzel, amire ezek a kezek képesek?
Engem mélyen megérint ez az intim pillanat. Soha nem voltam ilyen intim helyzetben egy arab férfival. Valószínűleg már nem is leszek, elmúltam már hetvenéves. Ennek az országnak és a társadalomnak a bonyolultsága az oka, hogy nagyon ritkán találkozunk olyan műalkotással, amely a „másikat” emberi lényként látja és ábrázolja; egy ember, egy névvel, aki csodálatos pitát tud készíteni, pedig panaszkodik a liszt minőségére. Egy nő, aki mindent tud az izraeli–palesztin konfliktusról, ugyanakkor élvezni képes ezt a szépséges pillanatot: a sülő kenyér és a képzelgés óráját.
De ne bízzák magukat a választásaimra, folytassák, olvassák Agi Mishol verseit! Élvezzék!
(A szöveg és a versek Politzer Maymon Krisztina fordítása)
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
