„Aki nálunk 1960-ban befektetett ezer dollárt, annak most négyszázmillió dollárja van.”

Sir Frank Lowy csehszlovák származású ausztrál üzletember, a Westfield bevásárlóközpont csoport korábbi elnöke. 1930-ban Füleken (Filakovo) született, a budapesti Üvegházban szerzett schutzpasszal élte túl a vészkorszakot. 16 éves korában Palesztinába vándorolt, harcolt a függetlenségi háborúban, 1952-ben Sydney-ben telepedett le, ahol 1959-ben megalapította az első bevásárlóközpontját.

A Westfield ma már több mint 23.000 üzlet tulajdonosa szerte a világon, az övé többek közt az újjáépített World Trade Center plázája is. Lowy Ausztrália legsikeresebb üzletembere, a világ 269. leggazdagabb embere, a Lowy Nemzetközi Politikai Intézet alapítója, az Ausztrál Labdarúgó Szövetség vezetője. 2017-ben települt vissza Izraelbe. Tel-Avivi, tengerparti tetőteraszán beszélgettünk Sir Frank Lowyvel, szigorúan maszkban, tegeződve, ahogyan az izraeli szlovák magyarok beszélnek. Az új formátumú Új Kelet újságot meglátva, elhomályosult tekintettel mondta:

Látom anyukámat olvasni az újságot! Az Új Kelet volt az egyetlen újság, amit ő Ausztráliában tudott olvasni. Annyira örült mindig, amikor megérkezett hetente az újság. De akkor még egyszerű újság volt.

És mivel most már magazin, megengedhetjük magunknak, hogy hosszabb interjút készítsünk veled. A magyar nyelvű sajtóban nagyon szerény a jelenléted, míg az angol, a héber, de még a szlovák interneten is nyomon lehet követni az életedet. Mi ennek az oka?

Nem vagyok eléggé magyar. Csak beszélek magyarul. Szlovákiában születtem. Nem kerestem a magyar sajtót, de talán nem is adtam nekik alkalmat. Amikor mentem Pestre, mindig ott voltam két-három napot, aztán elszaladtam. Mert nekem Pest az a Keleti pályaudvar, ami lenyelte az apámat.

2013-ban részt vettél az Élet Menetén Auschwitzban, ahol te voltál a tiszteletbeli felszólaló. Ez is elég különös történet: Peter fiad 1991-ben, Kaliforniában véletlenül találkozott Kistarcsáról deportált édesapád, Hugó társával, Meir Löwyvel. A család innen tudta meg, hogyan halt meg Hugó. „Apámat Auschwitzban verték agyon az őrök, mert nem volt hajlandó lemondani az imádkozásról” – mondtad el a beszédedben. Az ő emlékére helyreállíttattál egy marhavagont, és megtaláltad a helyet is, ahol az édesapádat meggyilkolták. Ez a vagon ma is ott áll Birkenauban. Felidéznéd a vagon és a hely történetét?

A kevesek közé tartozom, akiknek van ilyen információjuk. Az apám az első transzporttal érkezett, és azonnal meggyilkolták. Ellenállt a náci tiszt parancsának, hogy szabaduljon meg minden értékétől. Nem volt hajlandó eldobni a táskáját a tfilinjével és a táleszával. Ezért térdre kényszerítették, s úgy verték véresre. Így halt meg a drága apám. Mozaikkockákból raktam ezt össze. Eddie Greif (Gideon Greif izraeli történész) mutatta meg, hova érkezett az első transzport, tehát hogy hol ölték meg. Úgyhogy Jahrzeitot (az elhunyt halálának emléknapja) tudok tartani. Mert aki Auschwitzban halt meg, ki tudja, mikor halt meg, általában nincs Jahrzeitja. Nagyon sokáig nem voltam képes elmenni Auschwitzba, mert nem tudtam, hogyan tudnám lelkileg feldolgozni. Amikor megszületett az ötlet, hogy találjak egy eredeti, korabeli marhavagont, és ezzel jelöljem meg apám emlékét. Akkor megbíztam az izraeli Keren Hayesodnál az ausztrál Greg Maiselt, aki talált egyet Németországban, közel a holland határhoz, egy vasúti gyűjtőnél, aki nem fogadott el pénzt érte. És végül amikor 2010-ben elmentem Auschwitzba, hogy Lau főrabbival együtt felszenteljük a vagon, ő is eljött. És tényleg én voltam a kiemelt szónok 2013-ban az Élet Menetén. Idén a tízéves évfordulóra az volt a terv, hogy Lau rabbi és én is részt veszünk, és a nemzetközi menet idén az 1. krematórium felé vezető úton megállt volna a vagonnál, a birkenaui rámpától balra.

Füleken születettél. Fontos neked Fülek zsidóinak emlékezete. 2013-ban emlékművet állíttattál, rendbe hozattad a temetőt, 2016-ban botlatóköveket helyeztetek el a városban. Milyen volt Füleken az élet? És a zsidóké?

Járok Fülekre, mindig viszem a családomat, a fiaimat, unokákat. Ott van a nagyapám eltemetve. Amikor gyerek voltam, 100-150 zsidó lakott Füleken, mindenki ortodox. Mi is. Héderbe jártam gyerekkoromban. Lorbert volt a melamed, ő tanított bennünket. Askenázi kiejtéssel tanultunk imádkozni. A füleki zománcárugyár lábasokat, fazekakat, kályhákat, háztartási cikkeket készített. Leopold nagybátyám volt a gyár fő képviselője, üzlete is volt. Apukám az ő alkalmazottja volt, utazó kereskedőként 15 éven keresztül ő adta el egész Szlovákiában és Magyarországon a készletet. Hétfő reggel elment, vonaton, a táskájában vitte a katalógust, és visszajött péntek délután. Amikor Fülekről elmentünk Pestre, 12 éves voltam.

1942-ben menekültetek Fülekről Budapestre. 1944-ben az Üvegházból szereztél védleveleket (schutzpassokat) a családodnak. Azt olvastam, postásnak öltöztél. Hogyan történt ez? Mi járt a fejedben?

Hallottam arról, hogy a Vadász utcai Üvegházban adnak schutzpasst. Elmentem oda és láttam, nagy a tömeg. Féltem, mert ott a nácik [nyilasok] razziáztak. Útközben láttam egy egyenruha-kölcsönző üzletet, kibéreltem egy futár [telegram boy] ruhát, felvettem és csináltam egy telegramot [táviratot], és azt lobogtatva a millió zsidó között átfurakodva azt mondtam a bejáratnál, hogy telegramot hoztam a követnek. [Carl Lutz svájci alkonzul volt – sic]. Amikor beengedtek, bent már megkaptam a schutzpasst anyukának és nekem. A legidősebb testvérem akkor munkatáborban volt Ukrajnában. A nővérem és a bátyám idegen papírokkal éltek már akkor. A bátyám szerzett anyukának munkát egy magas beosztású vasutasnál, ahol ő lett a cseléd, én pedig a cseléd fattyú fia. Egyszer, amikor hazamentem, látom, anyuka péntek esti gyertyát gyújt. Nagyot veszekedtem vele, mert ha ezt bárki akkor meglátja, lebukunk. Anyuka szépen elküldött a fenébe. De a következő szerdán a háziak keresték a gyertyákat és a 10 helyett csak 8 volt meg. Ekkor mentünk be a gettóba anyukával. A templommal szemben, a Wesselényi utca 4-be.

A háború után Cipruson keresztül érkeztél Palesztinába, maapilimként [illegális bevándorlók a brit mandátum idején], János testvéreddel együtt. Hogyan emlékszel Ciprusra?

Erről a [ciprusi] táborról jó emlékeim vannak. A rossz az volt, amikor megérkeztünk Haifa kikötőjébe a Jagur hajón, a brit katonák elfoglalták a hajót. Volt akkor ott egy másik hajó, a Henrietta Szold, és annak az utasaival együtt áttettek bennünket egy hadihajóra. Fogalmunk nem volt, hogy hova megyünk. Így kerültünk el Ciprusra. Egy lágerba. Szögesdrótkerítés vette körbe, de a katonák nagyon rendesek voltak. Nem bántottak senkit. Úgy éreztük, ők inkább lennének otthon a családjukkal. Volt ott már néhány slichim [zsidó küldöttek], tanultunk tőlük héberül, van fényképem, ahogy tornázunk. 3 vagy 4 hónapja voltunk a ciprusi internáló táborban, amikor egyszer csak elengedték a gyerekeket, így bennünket is. Aztán egy kis ideig Atlitban voltunk, ahonnan Szdé Jákovba kerültünk, alijat noárral [fiatalok alijája], ahol egy-másfél évet dolgoztunk a farmon délelőtt, délután pedig tanultunk. Nagyon gyorsan megtanultam héberül, mert gyerekkoromban beszéltem magyarul, szlovákul és németül.

Hogyan kezdtél el a Haganában és a Golani brigádban tevékenykedni?

’47 szeptemberében elmentem Haifába, és szerelőinasnak álltam. Nem volt hol laknom, de találtam egy félig kész épületet, aminek a földszintjén volt egy szoba, az ablakkereteiben hiányzott az üveg, és ott laktam. Nem volt semmi bajom, nem panaszkodtam, de egyedül voltam a világban. Jankó a Gezer kibucban volt. ’47 novemberében, amikor az ENSZ határozat jött, és az utcán mindenki táncolt örömében, meglátogattam a barátaimat Szdé Jákovban. Akkor határoztuk el, hogy bevonulunk a Haganába. Január környékén lettünk katonák a Golani brigád kommandó egységében.

De 1952-ben Syndeybe költöztél. Miért oda, és hogyan fogadott Ausztrália?

Anyukám, a nővérem és a legidősebb bátyám ott maradt Füleken. A bátyám nyitott egy üzletet, pár évig abból éltek. A nővérem találkozott egy losonci ügyvéddel, akinek voltak rokonai Ausztráliában. A nővérem meg a férje emigrált Ausztráliába. Jankó és én pedig itt voltunk Izraelben. Hat év után egyesült a család Sydneyben. Óriási volt. Még most is tudok sírni.

Néhány interjúban megemlíted, hogy egy garzonban laktatok anyukával, Ilonával és a fivéreiddel, te vasgyárban dolgoztál, aztán szendvicset készítettél egy büfében.

Nem hiányzott semmi. Amikor a delikáteszben kezdtem dolgozni, akkor már hébert is tanítottam a zsidó központban kétszer egy héten. Így lett társaságom. Volt még egy dolog Sydneyben, ami szintén fontos volt a baráti köröm kiépítésében, a Hakoach futballklub! Hozzájuk is csatlakoztam.

1958-ban John Saundersszel saját delikáteszt hoztál létre…

Saundersszel – aki eredetileg Schwartz volt – nyitottuk a delikáteszt Blacktownban, a nyugati külvárosban, ahol az akkoriban érkezett bevándorlók laktak. Jól ment már az üzlet, amikor megláttuk, hogy az ingatlanpiacon nagy lehetőség alakul. Sok mezőgazdasági területet adtak el lakóövezet kialakítására. Vettünk földet, felparcelláztuk és továbbadtuk. Ezzel kerestünk egy kis pénzt.

És 1960-ban a tőzsde már jegyezte az ingatlancégeteket. A Westfield bevásárlóközpont csoporttal Ausztrália legsikeresebb üzletembere lett belőled. 103 üzletközponttal csak az ötödik kontinensen, és cirka 23.000 üzlettel a világon. Honnan jött az ötlet és hogy alakult ki az üzleti koncepció?

Nagyon ambiciózus voltam. Johnnal a delikátesz mellett létrehoztunk egy kávézót is. Ezeket együtt eladtuk, ebből lett a tőkénk, amit később be tudtunk fektetni. Korán megnősültem. Zsidó lányt vettem el, itt van most is velem, szegénynek Alzheimere van. De a házasság már az elejétől nagyon sikeres volt. Ő még nem volt 20 éves, én 23, amikor az 1952-es hanuka-bálon találkoztunk. ’53 augusztusában eljegyeztem és ’54 áprilisában házasodtunk össze. Kilenc hónapra rá született David, az első fiam, ő is itt van velem látogatóban. Tehát a sikeres házasságban én tudtam az üzletre figyelni.

A 2008-as gazdasági válság előtt sok mindent eladtál, így megelőzted a csődöt, és sikeresebben élted túl, mint mások. 2014-ben oszlattad fel a Westfieldet. 2016-ban újranyitottad a Westfield bevásárlóközpontot a 2001. szeptember 11. után újjáépített World Trade Centerben. A helyét a terrortámadás előtt pár hónappal bérelted ki 99 évre.

Nagyon sikeresek voltunk. Van egy hivatalos statisztika arról, hogy aki nálunk 1960-ban befektetett 1000 dollárt, annak most 400.000.000 dollárja van.

Mit gondolsz, lehetne úgy működtetni a gazdasági szektort, hogy a kiskereskedelem életben maradjon a koronavírus pusztítása után?

Igen. Annak ellenére, hogy sötét felhők gyülekeznek a bevásárlóközpontok piaca fölött. De nézz ide, a világ nem fog megállni. Drámaian megváltozott a koronával és rengeteg változás lesz még. De üzletek és üzletközpontok mindig lesznek. A bevásárlóközpontokban nemcsak üzletek vannak, de mozi, játszóházak gyerekeknek, rengeteg étterem és egyéb szórakozási lehetőség. A vásárlási szokásokat több mint tíz éve erősen befolyásolja az internet. Azt hiszem, az internetes vásárlás volumene nőni fog. Szerencsére mi jó időben eladtunk mindent.

Híres vagy arról, hogy számos célra áldozod az idődet és nyújtasz pénzügyi támogatást. Te vagy a vezető filantróp Ausztráliában. 2003-ban létrehoztál egy független, nemzetközi kutatócsoportot Lowy Nemzetközi Politikai Intézet néven, ami Ausztráliának a világban betöltött szerepével foglalkozik. A Packer családdal együtt 2008-ban nyilvánosságra nem hozott (de bizonyára jelentős) összeget adományoztál a Victor Chang Szívkutató Intézetnek. 2010-ben tízmillió dollárt adományoztál – a családoddal közösen – az Új-dél-walesi rákkutató (UNSW Lowy Cancer Research Center), az ausztrál Gyerekrák Intézet és az Új-dél-walesi Egyetem Orvostudományi Kara közös központja felépítésének elősegítésére. 2017-ben Erzsébet angol királynő lovaggá ütött. Mit jelent neked a filantrópia?

Rengeteg más dolgot csináltam amellett, hogy üzletemberként sikereim voltak. Mert érdekelt a világ. De a filantrópia fontosságát a szüleimtől tanultam. Figyelj ide, amikor gyerek voltam, akkoriban orchim [vendégek] jártak Kárpátaljáról és Lengyelországból. Ők nagyon vallásos emberek voltak, akik nem dolgoztak, hanem helyről helyre jártak összeszedni a pénzt, hogy a családjuk tudjon élni. Péntekenként mindig megálltak valahol, és a beit hamidrásban [tanulóház] aludtak harmincan, negyvenen. Olyankor szegény apukámat kérdezte a rebbe: „Reb Hillel Cví, van egy oreách [vendég], aki mehet hozzád vacsorázni?” Úgyhogy majdnem minden péntek este egy-két-három családos ember vendégeskedett nálunk vacsorára. Ezt nem mindenki csinálta persze. De a rebbe tudta, ha Hugóhoz fordul, akkor az rendben lesz. Ilyen dolgokat láttam magam előtt. És van egy filozófiám: „Ha kevés pénzed van, adj keveset, ha sok pénzed van, adj sokat.” Ezt a hagyományt követem. Nem voltunk gazdagok, szegény apám keményen dolgozott utazó kereskedőként, és keveset láttuk, anyukám élelmiszerboltban dolgozott. Nehéz volt az életünk, de megvoltunk. Ha lehetett valami cedákát [adományt] adni, mindig adtunk.

Milyen tosav hozernek lenni? Újra Izraelben élni?

Nagyon nagy élvezettel jöttem és már két és fél éve itt vagyok. Az elmúlt ötven évben gyakorlatilag minden évben utaztam Izraelbe. Volt, amikor többször is egy év során. Sok barátot szereztem. Felépítettem ezt a házat, ahol most ülünk. Amikor visszaalijáztam, a barátaim nagyon nagy szeretettel fogadtak. Olyan volt, mintha a mézesheteimet tölteném. Aztán elkezdtem részt venni a politikában. Szerettem volna, hogy Benny Gantz sikeres legyen. Segítettem neki, összebarátkoztam vele. Nagyon nagy volt a remény, hogy megnyeri a választást, és tud kormányt alakítani. Nem sikerült. Erőszakosabbnak kellett volna lennie. Reméltem, hogy Izrael arca megváltozhat. Sok álmatlan éjszakám volt és még többször elszomorodtam. Remélem, hogy egyszer Izrael olyan országgá válik, ami a palesztinokkal szomszédságban és békében tud élni.

Legalább 30 évet letagadhatnál, de azért elárulod, mi a hosszú élet titka?

A tiszta élet! Nem tudok mindent elmesélni – nevet. – De komolyra fordítva a szót, titkot nem tudok mondani neked, csak vigyázok magamra. Gyerekkorom óta sokat dolgozom, nagyon elfoglalt vagyok, de mindig gondoltam az egészségemre. 15 évig ugyan cigarettáztam, de ’65-ben abbahagytam. Az utóbbi 30-40 évben minden fél évben járok vérvizsgálatra. Ha nekem gyanús a pozitív eredmény, mert mégis érzem, hogy beteg vagyok, addig megyek utána, amíg ki nem derül, mi a betegség, és meg nem gyógyulok. Így éltem túl egy csúnya epebetegséget és azt az agyvérzést is, amit egy hónappal azután kaptam, hogy az Ausztrál Labdarúgó Szövetség elnökeként lezuhantam a színpadról, amikor a Melbourne Victory trófeát kellett átadnom az A-bajnokság nyertesének. Tornázom mindennap, úszom, és kiegyensúlyozott életet élek. Sose szerettem kövér lenni.