Huszonnégy órával azután, hogy először érkeztünk meg Methana félszigetére, ahol egy csaknem lakatlan falvacskában megvettük 25 négyzetméternyi saját (!) lakásunkat, a kitakarítás és kipakolás után azonnal lementünk a partra. A párom, Kristóf azonnal elaludt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem volt net a telefonomon, nem voltak körülöttem emberek. De még egy bárt sem ismertem a környéken, ahová elszökhettem volna a csend elől. Ez volt az első eset, hogy a fejemet a két kezem közé fogva megkérdeztem magamtól: „Istenem, mit tettem?”
Egész életemben nagyvárosi gyerek voltam. Nem ismertem mást, mint az őrült pörgést. Ha éhes voltam, elugrottam egy gyorsétterembe, ha kávézni akartam, tucatnyi környékbeli hely közül választhattam, ha valami nem volt otthon, azonnal beszerezhettem egy közeli boltban – emellett állandó munkám volt a Nemzeti Színházban, a Bimában. Hogy is adhattam fel mindezt egy olyan életért, amelyről semmit sem tudok, és úgy tűnik, nem is nagyon van mit tudni róla.
Ám meglepő módon ez az első eset, amikor félelem kerített hatalmába, egyben az utolsó is volt. Augusztus végén lesz egy éve, hogy ideköltöztünk, új életet kezdeni Görögországban, és őszintén szólva már nem is tudom elképzelni magam máshol, mint itt… De ezt ne mondja el senki Tel-Avivnak, nehogy féltékeny legyen. Apró kis közösséget építettünk, csodálatos emberekkel, helyiekkel és hozzánk hasonló „jövevényekkel”, akiket épp úgy, mint minket, beszippantott Methana varázsa, már évekkel, évtizedekkel azelőtt, hogy ideérkeztünk volna. Barátainkká váltak, családunkká.
A színpad iránti szeretetemet felváltotta az elkötelezettség a kreativitás és a művészet egyén kifejezésmódjai iránt. Olyasmikkel kezdtem foglalkozni, amikről sejtelmem sem volt, hogy képes vagyok rá. Felújítottuk a lakást, szerelni és építeni kezdtünk, bútorokat fabrikáltunk, kiegészítőket és ékszereket álmodtunk meg és raktunk össze. Lassacskán felfedeztük a kedvenc helyeinket a környéken: csodálatos ételek, mennyei italok, kedves helyiek, akik tavernákat vezetnek, és persze mélyebben megismertük a helyiek mentalitását, kultúráját. Ettől fogva nem volt másra szükségem, mint elengednem magam, és megtanulni: ami nekünk, izraelieknek „leat leat”, az a görögöknek „sigá-sigá”, és mindkettő ugyanazt jelenti: nyugi!
Minden nap kapok üzeneteket izraeliektől, akik azt kérdik tőlem, hogyan volt bátorságom meglépni mindezt. Arról is érdeklődnek, van-e mód arra, hogy meglátogassanak. Általában azt mondom: szeretettel látjuk őket, és emlékeztetek mindenkit, hogy nincs másik életünk ebben az inkarnációnkban, vagyis tartozunk magunknak annyival, hogy boldoggá tesszük magunkat, s ismét közel kerülünk a természethez, ahová végső soron mindannyian tartozunk. Ha bárkit érdekel, hol, hogyan élünk, mit eszünk, miért szeretjük annyira Methanát, bátran kapcsolatba léphet velem instagramon – @nimrodagan. Ígérem, feledhetetlen lesz.
Az Izraeli Nemzeti Színház színésze
