Több mint két éve a csodáról, az életemben gyakorta előforduló örömforrásról írtam az Új Kelet oldalain. Felidéztem fiatalon elhunyt, tehetséges Dávid fiam írói, tanítói munkásságát, és azt, hogy unokája (az én alig 16 éves dédunokám), Jisáj Schnapp közreadta „Az élet szeretete” című könyvét. Ő viszi tovább nagyapja tehetségét, gondolkodását…

És így folytattam:

„Hol itt a csoda? – kérdezhetnénk. Csoda elsősorban az életkora. Szinte napra ugyanannyi idős, mint én voltam, amikor Auschwitzba hurcoltak. Kell-e ennél nagyobb elégtétel? Szabad országban felnőtt dédunokám génjeiben hordozza a nagyapja tehetségét, az élet nagy kérdéseire keresi a választ. (…)

A dedikáció, amellyel a kis könyvet részemre átnyújtotta, szintén maga a csoda:

Drága dédanyámnak!
 Mielőtt útjára bocsátanám ezt a kis kötetet, az első versét neked dedikálom:

Hamu alatti csillogás

A bosszút nem nyújtjuk át büszkén 
a szörnyű tettek elkövetőinek.
 De hősiesen folytatjuk az utat
 szembe a gyáva erkölcstelenekkel. 
Hitünk fáklyáját szívünkből tápláljuk
 a sátáni gonoszság felhője alatt,
 mert testünk parányi a lelkünk nagyságához mérten,
míg a kishitűeké a barmokénál is kevesebb.
 Mi soha nem vagyunk egyedül, 
és együtt folytatjuk az utat, 
az örök élet ígéretében élünk, 
mert bennünk él egyetlen Istenünk!

Ezeket a sorokat nagy szeretettel írom, mert neked köszönhetően születhetett meg ez a kis könyv.

Sok szeretettel, Dédunokád: Jisáj”

Hálásan és büszkén köszöntöm Jisájt és könyvét, életem újabb csodáját, és szívből kívánom, hogy soha ne fogyjon ki az alkotás örömeiből!”

* * *

Akkori jókívánságom termékeny talajra hullt, mert néhány hete megjelent Jisáj újabb kötete, az előző folytatásaként. És még csupán 18 éves!

Olyan jó lenne mindezt megosztani a nagyapjával is, látni örömét, büszkeségét, de az újabb csoda történetét csak halkan suttoghattam el a sírja mellett, az Olajfák hegyén, a Jahrzeitján – alig néhány nappal Jisáj könyvének megjelenése után.

Régi barátok jönnek velünk, közel negyven éve. Dávid fiai férfikorba kerültek, apák lettek. Korán kellett megtanulniuk a Kaddist. Az Olajfák hegyére vastag üvegű autókon utaztunk, azok védenek a kövek ellen – már amennyire lehet. A sofőrök mellett töltött fegyver. És résen kell lenni a sír mellett is…

Úgy látszik, senki sem fél. Hallom, hogy sofőrünk, Micháél a mobiltelefonon átszól az előttünk haladó másik kocsiba:

– Dani, adj gázt, és haladj tovább, ne félj!

Feleszmélek gondolataimból, és sofőrünkhöz fordulok:

– Te tényleg nem félsz? – kérdem.

– A saját hazámban féljek?

Vajon melyik ország szülötte? Talán szábré. Kérdésemre halkan, ismerősen lágy orosz kiejtéssel felel.

– Tizenöt éve alijáztam Oroszországból. Máálé Adumimban lakom a családommal. Boldog vagyok, hogy még idejében – bár nem elég korán – hazajöhettem Erec Jiszráélbe, ahol még hasznára lehetek az országnak. Én mindenhová elviszem utasaimat. Nálam nincs veszélyes hely. Megyek, ahová kell.

– Használtad már a fegyveredet?

– Hát… igen. Ha szükséges volt – feleli, nyugodt a hangja. – Hazámat, életemet és utasaim életét kell védenem.

Megérkezünk, a kocsik kint várnak. A sírnál Dávidnak elmesélem az unokája okozta örömöt. Máskor is gyakran vagyok vele gondolatban, de itt különösen. A zsoltárokat mind együtt mondjuk: „Menedékem és váram az Isten, benne bizakodom, mert ő megment a pusztító veszedelemtől. Ne félj rettegésétől az éjnek, a nyíltól, mely nappal repül feléd.”

Aztán búcsúzunk, Micháél utasítást kap, hogy a kevésbé veszélyes úton menjünk vissza, de ő dacol velük, a másik utat választja: azt szokták meg. Mosolygós öreg arab kínálja magát:

– Lemossam a sírkövet?

– Már megtettem – nyomok némi pénzt a kezébe. Majd jövőre, Isten segítségével.

Aztán az öreg megkéri a férfiakat, hogy menjenek vele egy közeli sírhoz, ott nincs meg a minján… Így is lehet.

Később Micháel gázt ad, indulunk. Az úttesten arab fiatalok, szemükben gyűlölet, kezük fenyegetően emelkedik a magasba.

Körös-körül a csodálatos látvány: Jeruzsálem hét kapuja.

Naponta számolnak be a világ hírei újabb és újabb tragédiákról. Az Ázából felénk irányított gyilkos rakétákkal is felvettük a harcot: a levegőben semmisíti meg őket a Vaskupola. A jobb jövőbe vetett remény nem hagyhat el bennünket…

Az élet pedig megy tovább: a Teremtő adjon erőt hozzá. Jisájnak pedig ismét azt kívánom, hogy ne hagyja veszni nagyapja örökségét: az írott betű és legdrágább kincsünk, az élet szeretetét…

Megjelent az Új Kelet újság 2019. márciusi számában.