Ismert statisztikai adat, hogy a világon Izraelben a legmagasabb a diplomások száma a lakosság körében. A globalizáció, az anyagi megfontolások, a felvételi követelmények, más kultúrák megismerésének a vágya sokakat arra késztet, hogy külföldön tanuljanak. A legfrissebb adatok alapján jelenleg közel tizennyolcezer izraeli diák tanul külföldi egyetemeken; legnagyobb részük az Egyesült Államokat vagy az OECD-országokat választja, az izraeli Központi Statisztikai Hivatal szerint a legkeresettebb külföldi diplomák a gyógyászat, a biotechnológia, a fogászat és a közgazdaság területei.
Magyarországon a háromszázezer magyar hallgató mellett több mint huszonhatezer külföldi diák tanul évente a felsőoktatásban – közöttük jócskán találunk izraelieket is. A statisztikák szerint a 2015–2016-os tanévben közel hatszáz izraeli diák tanult magyarországi egyetemeken. Mint a külföldi diákok nagy része, az izraeliek is előszeretettel választják az angol és német nyelvű orvosképzést Budapesten és a vidéki egyetemeken, de az állatorvosi és a mérnöki tanulmányok is nagyon kedveltek.
A tanulmányok befejezése után azonban nem csak egy diplomával – egy papírral – lesznek gazdagabbak a külföldről érkezett tanulók. Az „idegen országban”, esetünkben Magyarországon eltöltött évek során lassan otthon érzi magát egy diák, megérti, elsajátítja és élvezi a hely kultúráját, a kulináriát, a társasági életet, és amikor kiművelve, diplomával – és nemegyszer élettárssal – felvértezve hazatér, hogy ott folytassa tovább az életét, egy picit maga is magyar lesz Izraelben.
Hadarral is valami ilyesmi történt.
Amikor drága magyar feleségem megkér valamire, én azt rendszerint meg is teszem. Most éppen arra kért, írjak a hetvenedik évfordulós projektbe arról, milyen volt az 1990-es években izraeli diáknak lenni Magyarországon. Vagy ahogy ezt a feleségem megfogalmazta: rajtam kívül mit hoztál magaddal Magyarországról? Gondolkodás nélkül és gúnyolódva rögtön dalra is fakadtam, és elénekeltem neki Arik Einstein dalát – „Egy kosaras hölgy száll fel a buszra: odanézz, minden ülőhelyet elfoglal!” –, mert először egy ilyen idős nő képe ugrott be, mint magyarországi jellegzetesség a „ha én nem vagyok magamért, akkor ki van érettem?” jegyében (Misna: Ávot traktátusa, 1, 14.).
Íme hát még egy kísérlet – hogy az emlékeimet általánosítvafoglaljam össze élményeimet: nem elfeledhető a kulturált beszéd, azaz az akkor Izraelben már archaikusnak számító magázás, és a vaskos káromkodások között feszülő különbség, amelyeknek csak az elképzelésébe is belepirul egy átlagos vagy egy átlagosan bunkó izraeli – sem felelt meg a feleségem igényeinek, és ahogy már mondtam, amikor feleségem megkér valamire…
Azt hiszem, hogy azon az estén, amikor a Ferihegy 1-es termináljáról Budapest felé buszoztunk, megdöbbenésünkre nemcsak egy szürke és ódivatú, az 1990-es évek jegyeit viselő, a Szovjetunió öleléséből éppen kikecmergő várossal és régimódi autóival találtuk szembe magunkat, hanem saját magunkkal is: az izraeli társadalom színeivel és stílusával – ahonnan éppen megérkeztünk.
Huszonöt izraelire emlékszem, akiket meglehetősen sokkolt ez az első találkozás az éppen csak magunk mögött hagyott rozoga repülőtérrel és a buszozás közben elénk táruló szürke tájjal, amelyet az Örs vezér terének környékén álló lakótelepek jelentettek. Mi magunk pedig az izraeliek minden fajtáját és típusát képviseltük, egyfajta reprezentatív mintáját adtuk annak a helynek, ahonnan jöttünk. Különböző gazdasági hátterek, etnikumok és vallások: arab-beduin Lodról, drúz, keresztény Názáretből és még egy egy észak-izraeli faluból, illetve további mintegy húsz izraeli zsidó – egy részük magyarországi gyökerű szülők-nagyszülők leszármazottja, mások „sima” izraeliek, ha létezik ilyen típusú, felmenők meghatározása nélküli izraeli. Mindannyian épp akkor fejeztük be a katonai szolgálatot, és közös tulajdonságunk az önbizalom volt – hogy menni fog ez, bármi vár majd itt ránk. Még azelőtt, hogy kitaláltuk volna, hogy pontosan ezért vagyunk mi a startup-nemzet.
Már a buszon elkezdődik a szervezkedés, szövetségek köttetnek, és táborok alakulnak, vallásos-maszorti, világi, arab, na és a kivételezettek – mint például az egyik srác, aki már a repülőn összejött egy magyar lánnyal, így aznap este ott is hagyott bennünket, és beköltözött hozzá, hiába tiltakoztunk. (Elsősorban biztonsági okokból féltettük, hiszen még frissen élt emlékezetünkben az otthonról kapott iránymutatás, miszerint Kelet-Európában vigyázni kell!)
A tanulmányok a korai 1990-es évek elejére estek; találkozhattunk a Magyarországra érkező legnevesebb professzorokkal, akik közül sokan ismert amerikai jogi egyetemekről érkezett oktatók voltak, néhányan pedig magyarországi kivándorlók leszármazottai, akik eljöttek pár hónapra Magyarországra, és közben a megélhetés, a presztízs vagy egyszerűen az érdeklődés miatt egyetemeken adtak elő. Az intézmény folyosóin a változás szele fújt: angolul beszélő előadók, nyugati nyitás, angol nyelvű kocsmai beszélgetések, szabadság, taxisblokád, új demokratikus intézmények felállítása, alkotmányozás – rendszerváltás.
Aztán egyszer csak, másfél év tanulás után összehívtak bennünket, és közölték, hogy a rektor úgy döntött, a jogi egyetem programja a jelenlegi formájában, angol nyelven nem folytatódhat, a vizsgák nagy részét ezentúl csak magyar nyelven lehet letenni – aki akar, maradjon, aki nem, nyugodtan hagyja abba.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt megtanulni magyarul egyetemi szinten. Törtük a nyelvet, voltak kellemetlen helyzetek. Emlékszem például, amikor találtam egy pénzzel tömött pénztárcát az utcán, és felhívtam a tulajdonosát, aki fel is jött hozzám átvenni a talált értéket. Nagy örömében, köszönetnyilvánítások között elhívott a boltjába, hogy válasszak magamnak ajándékot, és felajánlotta: „Ne magázz, amikor velem beszélsz!” Ezt én a döcögő magyartudásommal úgy értettem, hogy kikéri magának a stílusomat, habár megtaláltam a tárcáját, ne szemtelenkedjek vele a tegezéssel – és amint kilépett az ajtón, sértődötten össze is téptem a névjegykártyáját.
De ez inkább a kivételt jelentette. Jó volt az élet Magyarországon, és a fent már említett önbizalom – részemről legalábbis – fontos szerepet játszott abban a döntésemben, hogy a tanulmányi nehézségek ellenére mégis maradtam. Már megismertem azt a nőt, aki később a feleségem lett, legbelül éreztem, hogy ez az én sorsom, és hogy van kire támaszkodnom, avagy a közelgő pészahi ünnepek szellemében és népünk több ezer éves történelmét felidézve: „Ha a fáraót túléltük, túléljük ezt is.”
Lett sok magyar barátom és ismerősöm, autóm, lakásom, és bensőséges ismeretséget kötöttem Budapest utcáival, lakóival, a bárokkal és az éttermekkel; imádtam a városon kívül elterülő végtelen erdőket és hegyeket, amelyeket a hétvégi kirándulások alkalmával felfedeztünk. A sors iróniája, hogy addigra már sokkal mélyebben élvezhettem a társadalmi és kulturális életet, mivel beszéltem a nyelvet is.
Nagyon is megszerettem akkorra a magyarok többségét, akiket igazán a „könyv népének” tartottam, főleg az engem mindig lenyűgöző etikettjük miatt – különösen, amikor megpróbáltam lefordítani a fejemben a „kezit csókolom” vagy a „tessék parancsolni” kifejezéseket meg a harmadik személyben folyó társalgást –, miközben képesek voltak szeretni az életet is, élvezni az alkoholt, az evést, a szórakozást és a kikapcsolódást – négy évtized kommunizmus után, annak jó és rossz következményeivel együtt.
Összefoglalva tehát ez történt ott. Amit pedig elhoztam onnan öt év elteltével: az saját magam, a múltammal, a jelenemmel és a jövőmmel; szívem választottja és szeretett gyermekeim édesanyja; más kultúrák megélésének és elfogadásának képessége; és hogy láthatom, mindennek gyümölcsei hogyan nőnek és fejlődnek tovább bennem.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
