Néhány hetes távollét után pislákolt bennem a remény, hogy hazaérkezésemkor egy másik világ köszönt rám itthon. Fájdalom, nem így történt, sőt: mintha még ádázabb fenekedések fogadtak volna, mint amilyenek búcsúztattak. Az egyet nem értő felek közötti árok mélyebb és szélesebb, mint bármikor korábban. Ez a tény-megállapításom egy cipőben jár annak felismerésével is, hogy az általam (és még sokan mások által is) a világhálóra parittyázott gondolataim a falra hányt borsó dicstelen pályafutását járják be.
Sőt! A minap azt olvastam egy avatott tollforgató karcából, hogy az uralkodó párt-konglomeráció egyik alkotója, azzal szorította sarokba párt-nerét (a nagyobbik kistestvérét), hogy amennyiben nem hajlik a szavára, és mégis szigorít az egészségügyi előírásokon, kilép a koalícióból.
Dőltem a röhögéstől (gondoltam: köhög a bolha!), de nem így a megzsaroltak. A címzett igen komolyan vette a fenyegetőzést, beijedt, és sietve visszarendezte sorait még az annak előtti állapotokra. Magyarán visszahajtotta a fejét abba az igába, amelyből – legalábbis látszólag – szabadulni szeretett volna.
De miért is? Az avatott politológusok szerint, ha nem így csinál, akkor ez a máskülönben hangos kisebbség kivonulva a koalícióból megbuktatná az amúgy sem túl izmos kormányzó többséget.
Venne erre valaki, akár csak egy kiskanálnyi mérget is? Számoljunk! Ez a társaság a Kneszet székeinek mondjuk tizenvalahány százalékát ha birtokolja, s jut így javaihoz a köz kasszájából. Ha azonban hátat fordítanak eddigi kebelbarátaiknak, biztos, hogy ugyanazokat a kegyeket és javadalmakat bírnák besöpörni, mint eddig? Kétséges, márpedig akik magasra jutnak, nem gyenge oldaluk a szám tan.
Na de ha mégis?! Kérdezem: hol találnak új helyet a pillanatnyilag meglehetősen kusza koalíciós káoszban? Befekszenek a kék-fehérek ölébe? Netán Bennet vagy Libermanék kegyét keresnék? De még tudok ennél képtelenebb verziókat is!
Barátaimmal fürdettem fentebbi képtelenségeimet. Szememre vetették, nem számolok azzal, hogy
ez a kisebbség tartja lélegeztetőgépen a kormányzó koalíciót.
Nos, én ezt a feltevést tartom a szakítástól leginkább rettegők legnagyobb tévedésének. A miniszterelnököt ez idő szerint nem valamelyik kisebbség tartja felszínen, hanem az urnákhoz járuló népességnek az a stabil, nagyjából húsz-harminc százaléka, amelyik tűzön-vízen át kitart a már nem is tudom hanyadik választását túlélő vezér mellett.
Nyitott kérdés: vajon mi lesz azzal a csapattal, amelyik hátat fordít a miniszterelnöknek? Gyaníthatóan zsákutcába lavírozza önmagát. Aligha lesz olyan számottevő erő, amelyikkel összebútorozhatna. Marad a kisebbségi létezés, amelyik akaratlanul is, de egységbe kovácsolja a most kormányzókat, s ők fogják besöpörni a szimpátia voksokat is, mondván, végre a sarkukra álltak, és mostantól nem kell folyvást megfelelniük a kistestvér elvárásainak a kompromisszumra nem sok hajlandóságot mutató zsarolóiknak. És a hajdan tiszteletet parancsoló harcos kiállás is hamar a múlt ködébe vész.
Jómagam ezt a leépülést mélységesen fájlalnám, mert szerintem a most palettán lévő pártok között az egyik legfontosabbról lamentálok: a hagyományok őrzőiről.
Kimondhatatlanul nagy szükség van rájuk, hiszen egyik fáklyavivői ők nemzetünknek,
ennek okán a felelősségük is óriási, önmagukkal szemben is. Annak azonban gátját kell szabni, hogy valahová vissza a régmúltba kalauzoljanak bennünket, a mindenkire egységesen előírt és megkövetelt középkort idéző elvárásaikkal kössék gúzsba mindennapi életünket.
Engedjék, hogy olyan zsidó lehessek, amilyet a magam szíve diktál, és szabadon dönthessen mindenki más is, hogy mit vállal elődeink hagyományainak gyakorlásából, s mit nem. Gondolom, a kölcsönös tolerancia a nemzeti egység felé vezető út egyik fontos állomása lehet. Ne akadályozzuk egymást a haladásban!
Mindez annak apropóján ötlött fel bennem, hogy olvasom, meghaladta a napi négyezret az újonnan fertőzöttek száma, s utána mindjárt a részletes bontást, miszerint ebből a népességből ennyit, a másikból meg amannyit izoláltak, nagy valószínűség szerint azért, mert nem tartották be még az elvárhatónál is lazább vírusvédekezési előírásokat. Kimondom:
nekem már az sem tetszik, ha valaki a saját életével szórakozik, de az aztán már végképpen nem, hogy ezenközben kockára teszi az én egészségemet is!
Nincs mese, drasztikus intézkedésekre van szükség, s lett volna már korábban is, ha…! Hogy ezen közben sérül a demokrácia? Bölcset idézek: az emberért minden áldozatot meg kell hozni, kivéve az emberáldozatot.
Most egyetlen cél lebeghet a szemünk előtt: éljük túl ezt a világjárványt, s aztán majd lehet nyelvet köszörülni, hogy mit tettünk jól és miben hibáztunk. De ezt a kegyelmi állapotot meg kell érni.
Ezt meg kell élni…
Újságíró
