Kora reggel van, én kint üldögélek.
Még van pár percem indulásig…
A teraszunk – amit csak nagyzolásból nevezek terasznak, mert picike, úgyhogy inkább erkély – hozza be az ősz illatát a lakásba.
Miközben tegnap ott pakolásztam, arról ábrándoztam, hogy egyszer lesz nekem is egy óriási teraszom, ahol majd boldogan ülök le reggelente a kávém mellé, s kacérkodok a hajnali széllel. Ábrándozok… majd. Egyszer. Talán.
Kora reggel a függönylebbenés hozza be az október frissítő illatát, s a társasház kertjében álló három óriási fa hangos suhogása ad nekem új erőt, hogy induljak.
S közben a gondolataimat is „pakolászom”.
A szeptember elvitte magával a forró fülledtséget, s mosolyogva nézek az őszi égre.
Halkan, komótosan elcsomagolt a nyár, udvariasan elsétált, és átadta a helyét a kósza vörösnek, az aranyló barnának.
Elgondolkodom…
Ez az az időszak, amikor a zöldből sárga lesz.
Amikor roppan a lábunk alatt a dió, a makk és a törökmogyoró.
Amikor a talpunk mellett mosolyog a fák ezer színben lehullt levele.
Amikor a lányom haját megvilágítja a nyár utolsó napfénye, s angyali glóriára hasonlító éket helyez amúgy is fénylő energiájára.
Amikor illata van a fénynek.
Amikor íze van az évszaknak.
Elhatározom, ma nem gondolok az “egyszer majdra”, megpróbálom átélni – és sok értelemben túlélni – azt, ami most van.
1990-től Izraelben élő főállású bankár a Bank Leuminál, szenvedélyes olvasó, főként magyarul
