Pont 71 éve, hogy megérkeztünk Budapestről az Ígéret földjére. Ez volt talán az utolsó illegális alija az akkori „szocialista” Magyarországról a fiatal, alig egyéves Izraelbe. Egyenesen a kibucba vitték a bandát.
Hogy a kibucunk neve mi volt, nem fogom megírni, hiszen ma már teljesen új generáció műveli a földet, és ennek a társadalomnak nincsen semmi köze a szüleik vagy nagyszüleik által elkövetett hibákhoz.
Nos, az étteremben a zongorán mindennap megtalálható volt az Ál Há’Mismár, a mozgalmunk napilapja. Megkértük a vezetőnket, hogy kaphatnánk-e inkább Új Keletet, mivel még nem tudunk héberül olvasni. A válasz kemény és elutasító volt: „Az egy kapitalista újság. Tanuljatok meg minél előbb héberül!” Természetesen igyekeztünk, de azért mégiscsak könnyebb lett volna magyar szóval megtudni, milyen világ is vesz körül bennünket. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az Ál Há’Mismár – a „szocialista” – már több mint ötven éve megszűnt, míg a több mint száz éves, „kapitalista” Új Kelet még mindig működik.)
Mi, a 14 éves srácok és lányok még Magyarországon elhatároztuk, hogy amint letudtuk a katonai szolgálatot, önállósodunk, és új kibucot fogunk alapítani – de ez nem valósult meg. Egy évvel a szolgálat kezdete előtt a kibuc titkársága tudomásunkra hozta: a mozgalom úgy határozott, hogy a katonaság után vissza kell térnünk a kibucba, ahol „nevelkedtünk”. A kibuc velünk egykorú gyerekei ekkor már a Moszád (vagyis a középiskola) végzős osztályába jártak. Azt kértük a titkárságtól, ha már vissza kell jönnünk a Náchál után, addig hadd tanulhassunk együtt a kibuc gyerekeivel.
Itt ugyebár társadalmi egyenlőséget hirdettek, a kérésünket azzal a visszakérdezéssel utasították el: „Akkor ki fog dolgozni?”
Közös tanulás helyett jött a bevonulás a fegyveres erőkhöz. Utána meg elérkezett a házasságkötések ideje. Az elsők között jelentkeztünk a feleségemmel, és kértük, hadd rendezzünk valami szerényebb esküvőt a feleségem családjának részvételével. A kibuc titkársága ismét kitett magáért: „Hogy képzelik? Nekünk ilyesmiben nincs gyakorlatunk!”
Az ünnepi lakoma az egyik óvodában feltálalt néhány szendvics lett, egy pár pohár gazoz kíséretében. Pár hónappal később ismét lagzira került sor: a kibuc gyerekei házasodtak. Reggelig mulatott az egész közösség. Söröshordókat vertek csapra, egész hajnalig ürültek a borospalackok. A kibuc derék közössége, amelyik az új tagoknak (vagyis nekünk) képtelen volt megszervezni az esküvőt, hirtelen ráébredt: mégis tudja, mit kell tenni, hogy mindenki jól érezze magát.
De: megokosodtunk mi is. Megtapasztalhattuk, milyen világ is vesz körül bennünket, hogyan értik egyesek a kommunista egyenlőséget.
