Izrael térképe elképzelhetetlen lenne a magyar alapítású kibucok, mosávok nélkül. Már a második világháború előtt számos magyar cionista érkezett egyénileg az országba, akik különböző csoportokhoz csatlakozva a földművelést választották hivatásuknak. Közülük az egyik leghíresebb Szenes Hanna, vagyis Szenes Anikó, aki tudatosan erre készült a Zsidó Brigádhoz történt bevonulása és Magyarországra küldése előtt. Ő a Nahalalban működő mezőgazdasági iskola elvégzése után Szdot Jamban telepedett le, csatlakozva egy Németországból érkezett csoporthoz.
Hozzá hasonlóan sokan érkeztek az 1920–1930-as években, különösen Erdélyből és a Felvidékről, ahol a cionista mozgalom jobban virágzott, mint Magyarországon, mert az ott élő zsidók számára más országokhoz kerülve nehezebb lett a magyar identitásuk ápolása, így előtérbe került zsidóságuk.
A már kifejezetten magyar zsidó cionista csoportok jelentős kibucalapítási hulláma a második világháború után, az 1940-es évek végén tetőzött. A háborút túlélt fiatalok virágzó cionista ifjúsági mozgalmat hoztak létre Magyarországon, általában a szlovákiai cionista mozgalomban felnőtt társaik irányításával. Szeged és a Balaton környékén mezőgazdasági kiképző táborokban, hakhsarákban megtanították őket a földművelés legalapvetőbb munkafolyamataira. Aztán 1946–49-ben csoportosan alijáztak, hogy új életet kezdjenek Erec Izraelben, majd Izraelben. Számos korai csoport, amely az Alija Bet, az illegális alija segítségével próbált bejutni az országba, kényszerű pihenőt – hónapokat, éveket – töltött Cipruson, de végül ők is megérkeztek Haifára.
Izraelbe aztán garinokban, „magokban”, húsz-harminc fős csoportokban előbb régebbi falvakba, kibucokba vitték őket továbbképzésre, hogy tudják-lássák, miként is működnek a gyakorlatban ezek a közösségek.
Az éppen csak megszülető állam ezután a határvidékekre és a gyéren lakott periférikus területekre küldte a lelkes cionista csoportokat. Csak a legfontosabb dolgokat kapták meg a letelepedéshez: általában egy lajtos kocsit, ásókat és más szerszámokat, némi kerítésnek való drótot és persze néhány puskát, hogy meg tudják védeni magukat. Sokan közülük frissen szereltek le a függetlenségi háború után, tudták használni a fegyvereiket. Megmutatták a nekik szánt földet, és indulhatott az építkezés.
Így jött létre például Givat Oz, Parod, Bet Kama, Bet Haemek, Gaaton, és még hosszan lehetne sorolni a neveket. Idővel általában más országokból érkezett garinok is csatlakoztak hozzájuk, és ma már nehéz „tiszta” magyar kibucot, mosávot találni. Az 1950-es években minden céljuk az „igazi” izraelivé válás és a héber nyelv elsajátítása volt, s a vészkorszak traumája után a magyar gyökereiknek sokszor erőszakos elfelejtése. Izrael a világ minden részéből érkezett zsidók olvasztótégelye, s néhány generáció után a legtöbb helyen már csak a nagyon idősek beszélnek magyarul, és a magyar alapítás helyi legendává vált.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
