Amióta nincsenek koncertek – igaziak –, azóta a konzervről is kezdek leszokni. Komoly várakozás kell ahhoz, hogy leüljek egy jazz-albummal szembe. Tóth Viktorral sok közös munka köt össze, jól ismerem a munkásságát. Ez elég komoly érv. A barátság nem tesz elfogulttá. Amúgy sem tudnék nem szubjektíven írni zenéről.
Jöjjön az Arura trió második lemeze, a Have no fear!
Nem félek.
Az első hangok után már érzem, utazni fogunk. Az időben mindenképp. A ma uralkodó kemény, konkrét soundok helyett a free nagyjainak transzcendens korszakába, második hullámába repít az az érzékeny hangzás, ahogy az anyag megszólal. Asztrális utazás, csillagközi tér, a Kozmosz kapuja. Ne félj belépni! Nincs intro, nincs téma. Azonnali elragadtatás van.
Zsoltáros kérdés: Ki van hozzá fogható? (1.) Recitálás van, ima. A szaxofon énekbeszédben jut el a felszabadult sírásig. Racionális rend kíséri, de nem marad kívül a fájdalmán. A cimbalom kánonszerűen folytatja, ismétli, de ez a saját imája. Együtt vannak külön. (Szólók – írnám –, de nem a jazz nyelvén akarom megfogalmazni.) Minden szakrális pillanat személyes. Ez ars poetica is, invokáció a további úthoz.
A kis békéhez értünk. (2.) Személyesség, de most dialógban, trialógban. Nem a téma és a szólók váltakozása, hanem párbeszéd. Egymást erősítő szavak. Ez lesz az egész út, az egész lemez alapképlete. A cimbalom úgy tesz, mintha zongora volna, mintha egy klasszikus felállású zenekarban kísérné a szólistát. Így tesz a bőgő is, mégis érezhető, hogy ezt a csendes himnuszt együtt építik hárman. Gyönyörű, tiszta pillanat, dombtetőre értünk: egy pillanatnyi béke idebent.
A béke nyitánya (3.) az egyetemes, nagybetűs Békéé. Igazi színpadi nyitány: a fellépők sorakozója, a dinamikák egymás sarkára lépnek… Miért? Egy pillanatnyi megnyugvásért, ami a legfényesebb pillanathoz (4.) vezet. Kezd felsejleni, hogy minden idetart. A mozdulatlanhoz. Mintha Weöres Sándor-idézet volna, amit hallunk. Dúdoló gyermek játéka egyszerűség, tisztán összecsengő rímek, és a rájuk kancsalító virtuóz szabadság.
A legfényesebb pillanat után a legsötétebb jön.
Az elsüllyedt városok (5.) az én fülemnek kaddis, kő kövön, az élőkhöz szóló prófécia. Vészkorszakok idézete. Én itt értem haza. Pár száz kilométerre élek Szíriától, ahol a legújabb kori barbárság rombolt le templomokat. Itt élek, ahol nap mint nap elsüllyedt városok darabjai fordulnak ki a földből. Három egyistenhit imái között élek. A legsötétebb pusztulás túlélőivel, a történelem fölé emelt városokban élek, a lüktető jelen optimizmusában. Az orientális ritmikában, keleti skálákon játszó, zurnát imitáló szaxofon hangjain persze érzem Viktor indiai kirándulását is, a balkáni kalandjait is, de mindenekelőtt a rombolás és a remény között retúrral utazó ember rettegését. Nézd a híradók képeit, és mondd, hogy nem félsz! De nem engedi, hogy ez a vonat vigyen el. Másikra szállunk.
A Light Train (6.) ablakain át napsütötte tájakra látunk. És néhány motívumnyi fejhajtás a mester, Trane felé. Derű, mert az optimizmus szót nem szeretem. Nekem a bamba naivitás, és a kötelező lelkesedés társul hozzá. Hinni, remélni olyankor kell, olyankor kunszt, mikor nincs miben. Ilyen értelemben aktuális Tóth Viktorék lemeze az apokaliptikus trendek idején, éppen azok ellenére.
Itt jár a vonat, és nem tudjuk, hogy kerültünk egyszer csak Etiópiába. (7.) Belső utazás, persze, így az sem zavar, hogy az etióp zenei idézet egy kicsit európaira sikerült. A jin-jang, sötét-világos váltakozása, ami végig vezet az album útjain, most egy kompozícióban kavarog.
A kedvencem jön. A hajnali bús (8.) című filmet nagyon látom. A részeg magyarnótázásból, ahol a trió mindhárom tagjának jut egy “ejde!”, szép lassan a dülöngélő ritmusok mentén mélyen magyar blues kerekedik. Ugyanaz az attitűd ez, ahogy Albert Ayler nyúlt a kopott menetzenekarok muzsikájához. Tóth Viktorék az étterem sarkában felejtett cigányzenekart repítik a kancsalul festett egekbe. Nem gúny, nem stílgyak, mert igazi érzés járja át. Inverz játék, ahol a valódi szomorúság válik a groteszk muzsikálás paródiájává. Tót(h)ágast utazunk. Ahogy a nyitány a mű mögé került, éppúgy került az éjszaka csodái elé a hajnali részegség.
A moon illusion (9.) melódiája mint egy keringő, úgy táncol velünk, mint a holdfény a vízen. A romantika és a haikuk kedvenc égiteste billeg a szaxofon szólóján, ami inkább csak egy végtelenül fűzött dallam. Nem is nagyon értjük a végén, hogy hová tűnt a fény az elsimuló vízről.
The Missing One. (10.) Az utolsó út, ahogy az első is, megint a kozmikus kapu. Az elsőnél beléptünk, ez pedig most az utunkra bocsájtás. Nehéz nem leírni itt Bartók Béla nevét. A magyar népzene búcsúztatóinak dallamfűzése és ez a személyes hang, ez az ölelésnyi közelség idehívja. Sirató, hallgató, keserves, de inkább himnusz. Ne félj, a Kozmosz befelé is végtelen!
Kicsit csalódott vagyok, hogy zárógesztus helyett, búcsú nélkül elfogy a zene alólam. Végig utaztam velük, de nem érkeztem meg. Talán jobb is így. Hova érkezhettem volna?
Ne félj, ne riasszon el mindaz a mélység, ami felett a Tóth Viktor Arura Trió végigtáncol. Egyszerűen jó jazz, gazdag, érzékeny muzsika. Tökéletesen összeforrt három zenész.
Orbán György játéka biztos bázist teremt, és magától érthető természetességgel követi a kompozíciók összes váltását. A legnagyobbak alázatához mérhető érzékeny jelenlét, megkapó motívumok. Lukács Miklós virtuozitása a trió legnagyobb értéke, de engem ezen a lemezen éppen a háttérben maradásai, a szinte súgott motívumai, a dialógok, trialógok kiteljesítései ragadtak meg.
Tóth Viktor nagyon különleges mester. Szólói úgy illeszkednek a témákhoz, mintha csak egy új mondatot kezdene. Nem az ő játéka cseng-bong, hanem bennünk zendülnek meg a dallamai. Egy mozdulatlanul áramló univerzum. Lemezről lemezre tisztul ez a szándék, ez a saját hang, távol a trendektől, az epigonoktól, az avantgardtól és a mainstremtől.
Szerzőként pedig nemcsak az egyes kompozíciókat, de az egész lemez anyagát képes egyben tartani.
Le kellene zárnom, de inkább én is elhalkulok…
Ez az írás először a 444 mellékletében jelent meg. A lemez anyaga megrendelhető, letölthető, vagy meghallgatható a Spotify-on.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
