Rivka Ravhon és Helen Cizna koronában haltak meg. Családjaik most süvét ülnek, és azt kérdezik: Ki felelős a halálukért? Mi pedig azt kérdezzük: Ki a felelős a járvány kitörése óta 4000 ember haláláért? Ha Bibi Netanjahu ellenzékben lenne, és Jair Lapid lenne a miniszterelnök, akkor minden világos lenne.
Bibi minden héten hatalmas tüntetéseket kezdeményezne, és így szólna a nemzethez:” A koronai okozta halál éppen olyan, mint a terrortámadás következtében bekövetkezett halál. Naponta 40 halott (ezen a héten ez a napi átlag), pontosan egy teljes busz, amely felrobban naponta a támadásban, és Jair Lapid kezén szárad a vérük!”
És a közönség extázisban felelne: „Vérben és tűzben elűzzük Lapidot!” Bibi temetésről temetésre járna, esténként süvéről süvére. Minden nap fényképeket készítene egy új busz mellett, ezt mondaná a kamera előtt: „Nézzék, itt van még egy busz, 40 ember ült benne, jó emberek, és most mind meghaltak. Holnap pedig lesz még egy ilyen busz, másnap pedig még egy…” És mindannyian rémülten figyelnénk a sírás határán.
A tévé minden helyre, minden eseményre, minden tüntetésre elmenne, és a hírek élére tenné a halottak történetét. A híradó szerkesztőjének lenne egy számlálója, amely számolná a halottakat: 4000, 4001, 4002, ahogy a tüntetők Menachem Begin lakása előtt tették.
Mert a választások az érzelmekről szólnak. És aki meghatja a szíveket, az nyer. A Balfour utcai tüntetések is másképp néznének ki. A bibisták zavargásokat vezetnének, rombolnának, és rendőrökre támadnának. Az ég is beleremegne kiáltásukba: 4000 halott! Hiszen még nem felejtettük el a Cion téri tüntetést, sem a raananai menetet, és azt sem, amikor Bibi a Dizengoff térre ment lefényképezni magát a még füstölő 5-ös busz mellé, ahonnan még a holttesteket sem vitték el, hogy Jitzhak Rabin miniszterelnököt hibáztassa. A vérnek nincs nagyobb szakértője Bibinél.
De most Bibi van hatalmon, az ellenzék pedig kómában van. Hagyjuk Naftali Bennettet, Bibi kipás fejű fiacskáját, de kérdezzük Avigdor Libermant, Moshe Yaalont, Jair Lapidot, Ron Huldait és Gideon Szaárt: Nem értitek, hogy a 4000 halott felrúgja a játékszabályokat?
Hogyan lehet, hogy nem erről beszéltek egész nap? Végül is Izraelben a halál jogosan kényes kérdés. Olyan nemzet vagyunk, amely képtelen elszenvedni a veszteségeket. És Bibi – mert ezt jól érti – gondosan elmeséli nekünk, hogy Izrael a halottak számát tekintve jobb helyzetben van, mint az olyan országok, mint Olaszország, Franciaország és Németország.
Azt nem mondja el, hogy ezeknek az országoknak 100-150 átkelőhelyük van Európa többi részével, amelyeket nem lehet elzárni, míg a mienknek csak egy belépési pontja van: a Ben Gurion repülőtér. Tehát a szigetországokkal (vagy félszigetekkel) kell összehasonlítanunk magunkat, és akkor megdöbbentő kép rajzolódik ki: Tajvannak összesen hét halottja van, Szingapúrnak 29, Ciprusnak 167, Vietnamnak 35, Thaiföldnek 70, Új-Zélandnak 25, nekünk pedig 4000!
És ezekben az országokban nincsenek új halottak. Az élet visszatért a pályájára. Mert ott a vezetők a népükről gondoskodnak, nálunk pedig a vezető perének törléséről gondoskodik, és ez az ellentmondás súlyos mulasztásokat okoz: Bibi ellenezte a napi több mint 400 tesztet, támogatta az idős otthonok nem-tesztelését, nem volt hajlandó átadni a járvány kezelését a polgári védelemnek, és nem akadályozta meg az esküvőket az ultraortodox és az arab szektorban. Lehetővé tette tömeges rendezvények megtartását a rabbinikus bíróságokon, és a tanulmányok folytatását a talmud tórában és jesivákban. Sőt ellenezte a szabálysértőkre kiszabott bírságok emelését, és Roni Gamzo professzor közlekedési lámpa-politikájának végrehajtását.
Nem végzett differenciált kezelést a járvány gócpontjaiban, nem vágta el a fertőzési láncolatokat, tehát hosszú zárlatokra kényszerültünk. A Ben Gurion repülőtér a vírus terjesztő állomása lett, amikor nem akadályozta meg 12 000 jesiva-hallgató beutazását New Yorkból, a törökországi nyaralók és Dubajból érkező utazók átjárását. Szóval mi abban a csoda, hogy eljutottunk a 4000 halotthoz?
Sajnálom Rivka Ravhunt és Helen Ciznát, sajnálom, és felteszem a kérdést: Másik miniszterelnöknél még ma is élnének?
