2021 február 11-én elhunyt Itamar Jaoz-Keszt – Keszt Péter izraeli költő, műfordító, akinek munkásságát Izraelben és Magyarországon egyaránt több rangos díjjal ismerték el. Joaz-Keszt életművét az Izrael 70-dik születésnapja tiszteletére kiadott albumban Silló Sándor vele készült interjújával mutattuk be, ezzel tisztelgünk ma emlékének.

Furcsa volt egy költőt fordításban olvasni, azután pedig ülni vele szemben és az anyanyelvünkön beszélgetni. Nem találtam volna fogást a helyzeten, de szerencsére a Dávid tornya című antológiában beleszaladtam interjúalanyomnak, Itamar Jaoz-Kesztnek ebbe a versébe:

Éjjeli kísértés

Te már aludtál,
én meg hallgattam a gyerekek nyugodt szuszogását,
amint a falióra tik-takjára járt,
nem is volt más, csak holmi mocorgás
a szekrény-aljba zsúfolt könyvek között.
Mintha zizzentek volna,
mintha maguktól lapozódtak volna,
hogy fakult ruhájuk leplein át
testük fehérét fölfedjék nekem,
addig-addig, míg kelletlenül utánuk nyúltam,
s feléjük fordítottam arcomat.
És íme, rég-felejtett könyvek léptek elém,
zsibongó elégtételt követelve,
ama régi, megtagadott anyanyelvemen írt
kötetek tusázva szeretetért,
hogy kezembe kapcsolódjanak,
hogy vonszoljanak az ajtó felé –
míg te alszol,
míg a gyerekek az ágyban,
míg kintről hűvös érintésű szél.
És megrémített a kiszolgáltatottság:
hátha elkiáltom magam,
én, ki nem tudhatom, milyen
nyelven álmodom éjjelente.

- Hirdetés -

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)


Két nyelven álmodni? Nem tudom elképzelni, pedig ez itt a kérdés.

– Pedig az első években így volt. Nagyon fiatalon jöttem Izraelbe. Közel hetven éve, tizenhat éves koromban, Bergen-Belsen után. Tíz-húsz évig mindig úgy ébredtem, hogy nem tudtam, ez magyarul volt, vagy héberül, vagy milyen nyelven. Angolul talán mégse, egy harmadik nyelven azért mégse álmodik az ember. Manapság azért világos lett, hogy normálisan héberül álmodom. Ez nem jelenti azt, hogy amikor felébredek, nem fordul elő, hogy valami magyar szó van az ajkamon, néma szó, de magyarul. Ilyenkor úgy emlékszem vissza, hogy magyarul álmodtam, de nem mindig magyar tájban. Előfordult velem az is, hogy álmomban magyarul beszéltem a feleségemmel, aki itt született Tel-Avivban, és három-négy mondaton kívül nem tudott magyarul semmit, vagy héberül beszéltem a szüleimmel, bár ők tudtak héberül úgy-ahogy. Ez igaz, nem költői fantázia, hogy nem tudom, milyen nyelven álmodom. Ez próbája tulajdonképpen a begyökeresedésnek, a nyelv áttételének az egyik kultúrából a másikba. Most írtam erről a problémáról egy könyvet. Kultúrából kultúrába, ez a címe. Esszé, amiben versbetétek vannak, és azok elemzése. Ez egy nagyon fontos kérdés, hogy a tudatalattiban mi van benned. Ilyen szempontból az anyanyelvnek tényleg hatalmas hatása van. Mégis, amikor az anyanyelvedet az apák nyelvével állítod szembe, izraeli esetben, zsidó esetben, ilyenkor valami más történik. Hogyha mondjuk történetesen Angliában élnék, ami abszurd számomra, akkor nem lenne ez a probléma.

Ez a váltás, hogy az anyanyelvet leváltotta az apák nyelve, hogyan zajlott le? Mennyi idő volt ez a folyamat?

– Ez hosszú mese. Még Magyarországon elkezdtem héberül tanulni, mielőtt kijöttem 1951-ben. A hatodik gimnáziumot még ott fejeztem be. Akkor még tanultunk hittant. Volt egy hittantanárom, Steiner Erik, akinek héber kultúrája volt. Asszimiláns családban nőttem fel, apám orvos volt, a nagyapám bíró. Számomra az, hogy Magyarországon találtam akkor, a táborok után egy héber nyelvű, héber kultúrájú embert, nagyon furcsa volt. Úgy gondoltam akkor, hogy el kell hagynom mindent, ami a zsidósággal kapcsolatos. Tizennégy-tizenöt éves voltam. Büszke voltam rá, hogy elfelejtettem a héber betűket, amiket tanultam az első osztályokban. Igyekeztem eltávolodni a zsidóságtól. De ez a hittantanár tudta, hogy én írok verseket, akkor még magyarul. Megkérdezte egyszer: „Tudod, milyen hasonlóság van a Madách Az ember tragédiája és a Jób könyve között? Érdekel ez téged?” Bólintottam, mert érdekelt az irodalom. „Akkor egyszer leülök, és megmutatom.” Erről is beszélt, aztán hozott nekem egy könyvet, a héber költők antológiáját. Hatalmas hatással volt rám ez az antológia. „Akarsz esetleg pár szót megtanulni héberül?” És akkor elkezdődött egy folyamat. Nincs rá reális magyarázat. Mint egy tűz, elfogott. Tizenöt éves voltam, amikor kijöttem anyával és apával – a nővérem már itt volt –, akkor már beszéltem héberül. Mehettem iskolába. A gimnáziumot már itt fejeztem be, a hetediket meg a nyolcadikat. Persze ez a nyelv más volt, mint amit előtte tanultam – voltam kibucban, s a többi –, de a lényeg az volt, amit magammal hoztam. Jöttem, és mint aki magában átváltozik, egy másik azonosságot kap, úgy éltem ezt meg a kamaszkor végén. De ez nem pár év volt! Ez a folyamat az ember utolsó napjáig eltart. Én sokkal jobban tudok héberül, mint magyarul. Olvasok héberül is, magyarul is, de nagyon ritkán beszélek magyarul. A szüleim meghaltak. Nővéremmel is héberül beszélek, már nem tudom, hány éve. Ez a folyamat állandó, még ma is tart. Ha túl sokat olvastam magyarul, akkor kell olvasni héberül is, hogy igazságot tegyek.

Mint költő mikor váltott nyelvet?

– Mikor kijöttem, már héberül írtam. Előtte Magyarországon írtam pár verset magyarul. Pubertáskori versek voltak ezek.

Azok voltak az utolsó magyar nyelvű versei?

– Megjelent tavaly Magyarországon Kőbányai Jánosnál Gergely Ági szerkesztésében egy kis kötet tőlem, és arra az van írva, hogy Nyolckezes. Gergely Ági, Mezei András és Székely Magda fordították, én a nyersfordításokat adtam hozzá. Úgy szerepelek a kötetben, mintha én is fordítottam volna, de ez nem igaz, mert én az utolsó magyar verset 1949-ben írtam, Magyarországon.

Mikor lett olyan stabil a hébertudása, hogy azt lehetett mondani, ez már egy költő nyelve?

– Az első perctől és soha. Végigcsináltuk Bergen-Belsent! De amint túlléptem a sokkon, az antiszemitizmuson, utána valami felrobbant. Aztán kiderült, nem is olyan nagyon régen, harminc éve, hogy leszármazottja vagyok Silberstein Jesajának, a váci csodarabbinak, aki írt, az egész dinasztia írt héberül. A héber nyelvhez való viszonyomat misztikus vonalon tudom csak megmagyarázni. Nem voltam soha túl jó a gimnáziumban. Latinul, angolul, oroszul is kellett tanulni, és én nagyon közepes voltam, de a héber olyan volt, mint egy tűz, ami elragad. Ez valahogy bennem dolgozik állandóan manapság is.

Lehet, hogy nem illendő kérdés: a hite is ezzel párhuzamosan jelent meg?

– A vallás, az külön dolog volt. Mikor megnősültem, egy vallásos lányt vettem el – én akkor még nem voltam az. Az én szüleim liberális magyar értelmiségiek voltak, Hanna szülei pedig nagyon vallásos emberek. Eleinte ez probléma volt, de ha van jóakarat… Ötvenhét évig voltunk házasok, és jó házasság volt. Amíg Hanna élt, addig erősebben, de manapság is vallásos vagyok. Bár itthon kipa nélkül, de megtartom a szombatot, és kóser módon eszem.

Hogyan kezdett el ilyen indíttatás után magyar verseket fordítani? Sok olyan soá-túlélőt ismerek, aki dacból eltávolodott a magyar kultúrától. Még a „bosszú” szót is elő merem venni…

– Ez természetes dolog. Ismerem ezt az érzést, bár a magyar költészettel kapcsolatban ez soha nem létezett bennem. Újra és újra keresztülfutott rajtam azáltal, hogy fordítottam. És miért fordítottam? Azért, mert nem akartam tőle elszakadni. Eleinte, kamaszként azt gondoltam, hogy magyar költő akarok lenni. De ez az első tanárral való találkozás volt a fordulat, ha nem találkozom vele, isten tudja, mi lett volna… A magyar költészetről nem akartam lemondani! Azt magammal hoztam, és áthoztam a héberbe. Ez nagyon komoly munka.

Hogyan választotta ki, hogy egy Petőfi- vagy egy József Attila-kötethez melyik verseket fordítja le?

– Ez eleinte intuitív volt. Nem szívesen fordítok olyan verset, amit nem szeretek. „Talpra magyar, hí a haza!” – ez egy jó vers, olyan, mint egy plakát. Le kellett fordítani, legalább a Petőfi-kötet előszavában szerepelnie kellett. Általában szubjektíven választok, de vannak olyan versek, amikről nem lehet lemondani, hiszen minden antológiában szerepelnek Magyarországon. József Attila, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső esetében is így volt, de ugyanígy van itt is. Nagyon sok héber antológiát szerkesztettem. Azokban is lényeges volt, hogy ha egy költőnek biztos helye van az irodalomban, a köztudatban, annak a versét nem szabad kihagyni, akkor sem, ha nem szeretem. Van egy technika, amit az ember a fordításban megszerez. Ez a kortárs költőkre is igaz volt. Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Vas István, Nemes Nagy Ágnes: majdnem minden magyar kortársnál jártam, és jó viszonyban voltam velük. Sokszor kértem tanácsot magyar kritikusoktól. Kabdebó Lóránt például sokat segített nekem a Csodaszarvas című kortárs antológia összeállításában. Mezei Andrással is jó viszonyban voltam. Sokszor még nála is laktam, mikor gyakran utaztam Pestre a külügyminisztérium megbízásából. Akkor készült a Dávid tornya című könyv: héber költők antológiája magyarul. Ennek a szerkesztése nagyon sok időbe tellett. Húzták, húzták, mert nem akarták túlzottan. Aztán a végén csak megjelent Mezei jóvoltából, ő volt a kiadó.

Ma is fordít még?

– Ez tavaly jelent meg: A szegény kisgyermek panaszai. A címet egy kicsit meg kellett változtatnom.

Arra nem gondolt, hogy a héber nyelvű verseit lefordítja magyarra?

– Arra képtelen vagyok! Az olyan, mint egy öngyilkosság, ezt komolyan mondom! Több oknál fogva is. Lelki okok, nem azért, mert nincs szókincsem. Van, ha nagyon akarom, de az az érzésem, hogy amíg elérek, megtalálok egy szót héberül, a helyes szót, az a világvége. Ha ugyanazt a szöveget látom magyarul – és az mégiscsak az anyanyelvem –, az az érzésem, hogy ez nem az enyém. Az én verseim, tudom, rá van írva, hogy Nyolckezes, de tényleg nagyon furcsa. Ami szabadabban van fordítva, az sokszor sokkal közelebb áll hozzám. A baj az, hogy nem tűnnek idegennek, de nem tűnnek az enyémnek sem.

A költők lánglelkű kamaszok, vagy bölcs öregek a köztudatban.
Tárgy tárgyat faggat. Egy ház. Éj szögesdrótja hull rá.
Fiókokat nyit és zár parancsra valaki.
Mintha vak csapdosással keresné azt, aki
már csak múltra éber – jelenét átaludná.

(részlet, Lakatos István fordítása)

Tényleg eljön az életkor, amikor a költő már csak a múltra éber?

– Ezek a versek ezt egy kicsit túlhangsúlyozzák. Valóban keveset mozdulok ki itthonról, iszom egy kávét, azon kívül túl sokat nem. A gyerekeim jönnek, a rokonok. Öt unokám van, és két dédunokám. Az életkort Izraelben dédunokában számolják. Élem ezt az életet a jelenben, az irodalmi életet. Nem olyan intenzíven, mint amikor az írószövetség elnöke voltam, de van még munka. Van ez a költészeti folyóirat, amit több mint harminc éve szerkesztek, a Mozaik. Ez még három-négy hónaponként megjelenik. Ha a titkárnő megbetegszik, akkor mindent nekem kell csinálni. Még írok, még fordítok.

Az álmok?

– Az álmok? Volt idő, amikor egyáltalán nem álmodtam. Valahol olvastam, hogy a soá túlélői nem álmodnak. Nem tudom, hogy igaz-e, de jól hangzik. Én nem emlékeztem az álmokra, ez a helyesebb meghatározás. Mióta a feleségem meghalt, újra álmodom, hogy milyen nyelven, nem tudom.

Mi a következő terv?

– Nyolcvannégy éves leszek az idén. Mit tervezhet ilyenkor az ember? Szeretnék nyolcvanöt lenni jövőre.

Fotó: Silló Sándor

- Hirdetés -