Hősök és árulók kora

Hatvanegy évvel ezelőtt hunyt el Tel-Avivban dr. Jiszrael (Rezső, Rudolf) Kasztner. Mindössze ötvenegy éves volt a halálakor, de élettörténete szorosan összefügg Izrael államiságának első évtizedeivel, a holokauszt közvetlen, még élő emlékével és annak feldolgozásával, politikai fel- és kihasználásával. Olyan örök érvényű és ma is tragikusan aktuális erkölcsi dilemmákat vet fel, mint az életmentés, az árulás, a hősiesség, az egyéni és közösségi felelősség kérdése a háborúban, a vészkorszak idején.

Neve szorosan összefonódott az Izraeli Állam történetének első politikai gyilkosságával, egyik első fontos becsületsértési perrel, egy kormány bukásával – mindez kapcsolatban áll a magyar zsidóságnak a második világháborúban elszenvedett tragédiájával. Nem csoda, hogy számtalan regény, film- és tévésorozat készült a Kasztner-ügyről, és máig komolyan foglalkoztatja a történészeket – és a közvéleményt is – annak eldöntése, hogy „eladta-e Kasztner a lelkét az ördögnek”, avagy ezrek életét megmentő cionista vezető volt.

A Kasztner-vonat

Kasztner tehetséges és ambiciózus jogászként kezdte a pályafutását Kolozsvárott. Az Új Kelet cionista napilap újságírója*, az erdélyi cionista mozgalom befolyásos képviselője volt, a román képviselőházban is töltött be tisztséget. Kasztner Erdély Magyarországhoz csatolása után Budapestre költözött, ahol az 1943 elején alakult Vaadat Haezra Vehahacala, Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetőjeként jelentős részt vállalt a határon túlról bemenekülő zsidók bújtatásában és ellátásában, a határon túlról érkező információk továbbításában.

1944 nyarán Kasztner találkozott Adolf Eichmann-nal, aki német részről felelős volt a magyar zsidók deportálásáért. A németek hajlandónak tűntek magyar zsidók százezreit szabadon bocsátani bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. Az Eichmann-nal, majd később Kurt Becherrel folyó alkudozások először a sikertelen „vért áruért” akcióhoz vezettek, de egy kisebb csoportot később sikerült kimenteni: a nácikkal való találkozások során megállapodás született 1685 ember megmentéséről, fejenként ezer dollárért.

Mivel az utazók közül sokan nem tudtak előteremteni ekkora összeget, Kasztner árverésre bocsátott százötven férőhelyet, amelyet azok fizettek ki, akiknek ezt az anyagi helyzetük megengedte. A Kasztner által kiválasztott utasok között volt negyven rabbi (például Teitelbaum Joel a híres haszid rabbidinasztiából és Glasner Akiba kolozsvári ortodox főrabbi), közismert cionisták (így Fischer József, az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség, majd az erdélyi Zsidó Párt elnöke, valamint Kahan Niszon ügyvéd, a Magyarországi Cionista Szövetség elöljárója), tudósok (például a pszichiáter Szondi Lipót), művészek (Ernster Dezső operaénekes, Irsai István grafikus, Zsolt Béla újságíró és Komlós Aladár), de „egyszerű” emberek is, például lengyel zsidó árvák egy csoportja és más szlovák, lengyel menekülők. 972 nő, 712 férfi utazott a vonaton (beleértve 252 gyermeket), a nagyon idősek száma 82 fő volt, a legfiatalabb pedig egy újszülött gyermek, aki az utazás negyedik napján a vagonban jött világra. Ez volt az ún. „Kasztner-vonat”, amely 1944. június végén elhagyta Magyarországot; 1685 utasa először Bergen-Belsenbe került, majd a semleges Svájcba távozhatott.

Kasztner közvetlen tárgyalásainak eredményeként további körülbelül tizenötezer magyar zsidót Auschwitz helyett ausztriai munkatáborokba vittek „túszként”, ahol végül túlélték a vészkorszakot. Kasztner egyik fő tárgyalópartnere Kurt Becher SS-tiszt volt. Elítélői később azt állították, hogy egyezséget kötött Eichmann-nal: nem fogja figyelmeztetni a zsidó közösséget a rájuk leselkedő valódi veszélyre – vagyis hogy nem munkatáborokba, hanem megsemmisítő táborokba viszik őket –, nehogy kockáztassa a tárgyalásokat a Kasztner-vonaton megmentendők ügyében. Tény, hogy sem Kasztner, sem a Zsidó Tanács nem tette közzé teljes egészében a tudomásukra jutott információkat a holokauszt tényeiről, többek között elhallgatták az úgynevezett „Auschwitz-jegyzőkönyvet”.

1944. november 28-án soron következő tárgyalásai egyikére Kasztner Svájcba utazott – német útlevele volt –, és többé nem is tért vissza Budapestre.

Kasztner a háború után – a zsidó világszervezetek tudtával – 1946 és 1948 között hat ízben tanúskodott Becher és azon más SS-tisztviselők mellett, akik részt vettek a váltságdíjjal és a vonattal kapcsolatos tárgyalásokban. A háború után családjával Izraelbe emigrált.

A Kasztner-per

Kasztner nevét a mai napig nem őrzi egyetlen utcatábla sem Izraelben, annak ellenére, hogy személyes közbenjárásának köszönhetően több zsidó ember életét mentette meg a holokauszt idején, mint például Oskar Schindler vagy Raoul Wallenberg.

Ennek valószínűleg az az oka, hogy 1952-ben* az akkor még ismeretlen, magyar származású, megszállottan politikai témájú röpiratokat gyártó Malkhiel Grünwald szórólapja véletlenül Kasztner közvetlen főnökének, dr. Dov Joszef földművelési miniszternek a kezébe került. Az egyszerűen, sőt kissé zagyván megfogalmazott szórólapon dr. Kasztnert, a kormányon lévő Mapaj párt vezető tisztségviselőjét, az Új Kelet izraeli magyar napilap újságíróját és a közelgő parlamenti választások egyik esélyes képviselő-jelöltjét, minisztériumi szóvivőt azzal vádolták meg, hogy a náci megszállás alatt álló Magyarország legmagasabb rangú cionista vezetőjeként együttműködött a nácikkal, pénzért kimentette közvetlen családját és barátait, valamint a tehetőseket a haláltáborból, ezért cserébe segítséget nyújtott a zsidók deportálásának és meggyilkolásának lefolytatásában, majd a nürnbergi perekben náci vádlottak mellett vallott.

Mivel a Kasztner elleni vádak egy közhivatalnok, cionista vezető és a Mapaj-kormány tisztviselője ellen szóltak, a főnökei követelték, hogy jelentse fel a rágalmazót, amit Kasztner meg is tett, és az izraeli főügyész 1953 novemberében vádiratot nyújtott be Grünwald ellen közhivatalnok megrágalmazásáért.

Ám a közvádas eljárás megindítása után nem sokkal a Grünwald-per Kasztner-perré alakult, és ez a vádlott ügyvédjének, a hihetetlenül tehetséges Smuel Tamirnak volt köszönhető, akit nagy mértékben motivált a politikai és ideológiai felfogása is. Tamir vállaltan jobboldali volt, és aktívan fellépett a baloldali Mapaj-kormány ellen, így nem habozott kihasználni a bírósági eljárást arra, hogy az általa már korábban is széles körben képviselt nézetet bebizonyíthassa: a jisuv (az akkori Palesztina), a Zsidó Ügynökség (Haszochnut Hajehudit) és a Mapaj párt zsidó vezetőit is felelősség terheli az európai zsidók meggyilkolásáért a holokauszt idején, többek között azért, mert együttműködtek Kasztnerrel, és segítették az akcióját, valamint a brit mandátumi vezetőséggel karöltve szándékosan eltitkolták a megsemmisítésről kapott híreket, és korlátozták a zsidók Palesztinába menekítését.

Tamir zseniális védelmi stratégiája az volt, hogy igyekezett bebizonyítani az állítás igazságtartalmát, és ez a fajta érvelés hosszú és bonyolult bírósági eljáráshoz vezetett. Grünwald röpiratában öt fő vádpont szerepelt Kasztner ellen: a nürnbergi perben a náci bűnöző Kurt Becher javára tett tanúvallomást; a háború alatt együttműködött a nácikkal; eltitkolt olyan információkat, amelyek megmenthették volna a magyar zsidók életét; kollaborált a nácikkal zsidó pénzek ellopásában; csak a hozzá közel állók, elsősorban a Mapaj párt tagjai és szimpatizánsai életét mentette meg, miközben más zsidókat cserben hagyott.

A tárgyalás a jeruzsálemi megyei bíróság szerény épületében kezdődött, de idővel ezrek – közöttük a teljes akkori izraeli politikai elit – akarták személyesen végighallgatni a tárgyalást, és a sajtó is óriási érdeklődést mutatott, így kénytelenek voltak áthelyezni a pert az izraeli legfelsőbb bíróság épületének csarnokába.

A per során Kasztner mellett neves, magas tisztségeket betöltő tanúk vallottak Kasztner munkásságáról és hősiességéről – míg Tamir a védelem részéről ismeretlen túlélők tucatjait hívta fel a tanúk padjára. Tamir minden egyes kérdésével rájátszott azon túlélők keserűségére, akik nem voltak Kasztner mentőakciójának részesei: „Mit tettél volna, ha tudtál volna Auschwitzról?” – tette fel a kérdést, és ők újra meg újra megerősítették: ha tudták volna, mi vár rájuk és családjukra, nem szállnak fel a vagonokra. Tamirnak sikerült Kasztnert is „megtörnie”, aki egyre nehezebben tudta magát megvédeni azon vádaktól, hogy elsősorban a családja, a barátai megmentése lebegett a szeme előtt – és hogy a megmentésük érdekében mindent megtett, hogy a nácik kedvében járjon. Ezt bizonyította a nürnbergi tanúskodása – amelynek köszönhetően Kurt Bechert szabadon is engedték. Tamir további tanúkat idézett be, akik magára a miniszterelnökre, Mose Sarettre nézve is kompromittáló tanúvallomásokat tettek, miszerint a britekkel való együttműködés és jó kapcsolat oltárán feláldozták az európai zsidók sorsát.

Tehát ez volt a Kasztner és a cionista vezetés elleni vád lényege.

A tárgyalás során a Kasztner-vonat egyetlen utasa sem volt hajlandó tanúskodni.

Mindezeken túl – érvelt Tamir – nemcsak a diaszpóra zsidóságát árulták el, nemcsak a holokausztot hallgatták el, hanem „a józan eszüket elveszítve, a hatalomnak behódolva, gyávaságból […] aktív cselekedettel is gátolták a mentés esélyeit”. Tamir utóbbi szavai például Szenes Hanna édesanyjának a tanúvallomására utalnak, aki a védelem tanújaként azt vallotta a perben, hogy személyesen fordult Kasztnerhez és a Mentőbizottsághoz, hogy járjanak közben a lánya kiszabadításáért, de mindannyiszor elutasították. Mint ismeretes, Szenes nem tört meg a börtönben, és ezért kivégezték – de valójában egyetlen életet sem mentett meg önfeláldozásával. Tamirnak viszont sikerült Szenes partizántársát, Kasztner tanúját és a mindaddig Szeneshez hasonlóan hős ejtőernyősnek számító Joel Palgit is árulónak bélyegeznie. Joel Palgi szintén kolozsvári magyar cionistaként kezdte, majd emigrált Palesztinába. Brit ejtőernyősként érkezett Magyarországra, és maga Kasztner adta ki a náciknak, hogy diplomatának álcázva magát ő is megpróbáljon tárgyalni velük. Palgi el is ment az SS-főhadiszállásra, de végül a nácik bebörtönözték, és a kínzások után beismerő vallomást tett. Palgi később megszökött, és a háború végéig zsidókat mentett.

„Ön idealista volt, aki elhagyta az országot, hogy zsidókat mentsen, szolgáljon a szövetségesek hadseregében, és kockáztassa életét. De ahogy megérkezett Budapestre, a helyzete súlyossá vált, ön Kasztner befolyása alá került, akinek a hatására, valamint a körülmények nyomása alatt úgy döntött, együttműködik a Gestapóval, hogy mentse az életét” – vádolta meg Palgit a védőügyvéd. A tanúvallomásával befejeződött a bizonyítási szakasz, és az államügyész, valamint Tamir, a védőügyvéd összefoglalták az érveket. Az államügyész, Haim Cohen végszava szerint egyikünk sem – így maga a bíróság sem – lehet képes megítélni azoknak a cselekedeteit, akik előtt a veszély és a pusztulás számunkra szinte elképzelhetetlen mélysége tátongott. Nemcsak Kasztnert, de a Mapai pártot és a jisuv vezetését is a védelmébe vette a második világháború idején véghez vitt cselekedeteik tekintetében. Érdemes megjegyezni, hogy a per egyetlen kulcsfigurája sem volt holokauszttúlélő: a rágalmazó Grünwaldtól az ügyvédeken és az államügyészen keresztül a bírókig mindannyian európai születésűek voltak, de még a második világháború előtt emigráltak Erecbe, Palesztinába.

Tamir ezután öt teljes napon keresztül szónokolt, és előadta az általa bizonyítottnak vélt vád érveit. Két csoportot vázolt fel: egyfelől az áruló, nácikkal tárgyaló és együttműködő Judenratot (a Zsidó Tanácsot) Kasztnerrel és a Mapai párttal, másfelől az ejtőernyősöket, köztük Szenes Hannát, a hősiesség és az önfeláldozás szimbólumát, valamint a gettófelkelőket (nem pedig Joel Palgit!). E két csoport között kaptak helyet a zsidók tömegei, akik önként mentek a „vágóhídra”.

A bírónak kilenc hónapba telt az ítélet megfogalmazása, ezalatt parlamenti választásokat is tartottak, amelyen Kasztnert először jelölte a pártja, de később mégis felkérték, lépjen vissza, nehogy az ellenfél kihasználja a helyzetet, és romoljanak a Mapai választási esélyei.

1955. június 22-én Benjamin Halevi bíró felolvasta az ítéletet. A rendőrség is felkészült az eseményre, különleges egységeket rendeltek ki a legfelsőbb bíróság épületének biztosítására, ahol a kihirdetés zajlott. Az ítélet kétszázhét oldalból állt. A felolvasás reggel nyolctól késő estig tartott, de már az első órákban egyértelmű volt, mi lesz a végeredmény: amikor a Kasztner-vonat érdekében folyt tárgyalásokat elemezte a döntés, elhangzott az ítélet máig ismert és idézett mondata, amely nemzedékek véleményét befolyásolta a Kasztner-ügy megítélésében, és valószínőleg Kasztner sorsát is megpecsételte: „Kasztnernek megadatott a lehetőség, hogy a közelgő holokauszt elől kimentsen hatszáz embert, de nem egyszerűen hatszáz embert, hanem azokat a lelkeket, akik számára fontosak voltak […] a családját, a barátait, a munkatársait […]. Amikor ezt az ajándékot elfogadta, Kasztner eladta a lelkét az ördögnek.”

Halevi bíró döntése szerint Kasztner kollaborált a nácikkal, személyesen felelős a magyar zsidók meggyilkolásáért, valamint azért, hogy kimentette az SS-tiszt Kurt Bechert a háborús bűnösség vádja alól. Csak egyetlen pontban nem ítélte el Kasztnert: a zsidó vagyon elsajátításában. Az ítélet kihirdetése után Kasztner visszavonult, Izrael ötödik kormányfője, Mose Sarett pedig 1955. június 29-én lemondott tisztségéről. Lemondásának oka a Kasztner-per nyomán benyújtott bizalmatlansági indítvány volt. Új választásokat írtak ki, amelynek eredményeként a Mapai – habár kormányon maradt – addigi története alatt a legtöbb mandátumot vesztette el a jobboldali Herut párt javára.

Végső ítélet

1957. március 3-án este Kasztnert az Új Kelet szerkesztőségéből hazafelé tartva, a tel-avivi otthona előtt meglőtte egy fiatal kormányellenes aktivista, Zeev Eckstein. Egy héttel később Kasztner belehalt a sérüléseibe, így nem érhette meg, hogy tisztázhassa nevét, pedig akkor már az állam fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen.

Kevesebb mint egy évvel a gyilkosság után, 1958 januárjában az izraeli legfelsőbb bíróság öttagú tanácsa felmentette Kasztnert, és úgy döntött, Grünwald valóban megrágalmazta őt – kivéve a nürnbergi közbenjárás ügyét. Az ítélet legfontosabb jogi jelentősége az volt, hogy az árulás fogalmát szubjektív oldalról, az elkövető szándékának tükrében vizsgálta: kizárólag az tekinthető árulónak – szólt az ítélet –, aki az ellenség javára cselekszik, és ezzel saját népének kárt okoz, tehát Kasztner nem volt áruló.

A másodfokú ítélettel jogi szempontból az ügy véget ért – ám a morális megítélése mai napig társadalmi vita tárgya. Ahogy azt Tamir a legfelsőbb bíróság előtt mondott beszédében összefoglalta: „A végső ítéletet – mindannyiunk számára – a nemzet fogja meghozni, a mi nemzedékünk alatt és az eljövendő generációk során.”

2007. július 20-án a jeruzsálemi holokausztmúzeum, a Jad Vasem Kasztner egykori barátja, Tomi Lapid elnöksége idején ünnepélyes keretek között átvette Kasztner iratainak hagyatékát, és ezzel emlékének is helyet adott. Családja, mindenekelőtt unokája, az ismert újságíró és munkapárti képviselőnő, Merav Michaeli a mai napig küzd Kasztner rehabilitációjáért, mentőakciójának méltó elismeréséért.

A másodfokú ítélet után Joel Palgi újranyomatta a magyarországi mentőakcióról írt memoárját, és a Kasztnerről szóló fejezethez az alábbi gondolatokat fűzte hozzá: „Ha elmégy és nem jössz vissza – hős leszel; ha elmégy és visszajössz – elítélnek; ha lapulsz és nem cselekszel – ítélkezel. De ennek a nemzetnek csak akkor van jövője, ha mindig lesznek olyanok, akik azt mondják: Ki megy el, ha én nem? És annak tudatában is elmennek, hogy ha majd visszatérnek – azok ítélkeznek felettük, akik nem mentek el.”

*javítva 2022.3.22.

Az írás megjelent az Izrael70magyar című könyvünkben. Megvásárolható >>