Szubjektív leszek és optimista, mint egy vezércikk. Apró képek jönnek, remélem, összeállnak.

Három ünnep, ami nem a zsidó vallásé, mégis Izraelé. Követik egymást a megkéső tavaszban. Idén hozzájuk csapódik a korona-év vége is. Mert vége, mi, itt már le merjük írni.

Az első a Jom haSoá, a Holokauszt emléknapja.

11 órakor megszólal a sziréna. A véletlen úgy hozza, hogy épp egy gyárban ér. A szabré (itt született) ismerőseim rosszallják, amikor elmesélem nekik, hogy nem álltak meg a gépek arra az egy emlékező percre. Ezeket automaták vezérlik. Fut rajtuk a program. De a munkások megállnak mellettük, és nem kerül új munkadarab a szalagra. Üresen jár az üzem, és a meggyilkoltakra emlékezünk. Egy percen át nem készült új töltény a harchoz. Kézzel fogható szimbólum. Láttatnom kell, mert itt tilos fotózni.

A következő jeles nap, a Jom HaZikaron egy héttel követi a Holokauszt emléknapját. Alkonyodik, megjön az ünnep. Ez is szirénaszóval, és ez is a gyászról és a túlélésről szól. Izrael honvédő háborúinak és a terrortámadások áldozatainak napja ez. Leülnék meccset nézni, de adásszünet van az összes állami csatornán, csak a megemlékezéseket közvetítik.

Erre az estére minden bezár. Csend.

A gyásznap második emlékeztető szirénája másnap délelőtt épp az utcán ér. Tavaly a nemzeti ünnepek után úgy elraktuk az izraeli zászlónkat, hogy most újat kell vennünk. Itt van a kezemben, mikor a jel megszólal. Megáll egy percre az utca, autók, buszok, rollerek és mi gyalogosok is. Lehunyom a szemem, nincs halottam, de elképzelem a többiek fájdalmát. Az áprilisi nap melegében káprázik a szemem, mikor az elhalkuló szirénaszó után kinyitom. Hat éve élek itt. Igazi – veszélyre, támadásra figyelmeztető – szirénázást szerencsémre nem hallottam még, csak ezt az ünnepit. Hazaérek, kibontom a zászlót, és az erkély korlátjához kötöm a csücskeit.

Holnap már Jom HaAtzmaut lesz, az Államalapítás napja. A sorban jövő tragikus emléknapok után ez a tavasz fináléja.

A kiadó szobáinkba vendégek érkeznek. A két amerikai lány egy izraeli ifjúsági program vendégei voltak, de itt ragadtak. Élvezik, hogy a hosszú bezárás után végre pörög a város. A szemben lévő ház tetőteraszán buli készül.  

– Menjetek át! Itt Izraelben ez nem ciki.

Két perc múlva már hallom, ahogy az utca felett átkiabálva egyeztetnek, mintha régi szomszédok lennének. Átviszik magukkal a két, jóval szégyenlősebb, uruguayi srácot is. Reggel érnek haza, mi meg hajnalig hallgatjuk a jókedvüket. Egész Tel-Aviv zeng a terasz-buliktól, de ez ilyenkor megszokott. A tavalyiakat elvitte a korona-zárlat, most azt is be kell pótolni.

Mi másnap délre vagyunk hivatalosak egy terasz-partira, Jaffóra. Tömeg figyeli a tengerparton a légiparádét. A mi bulinkon néhányan idősebbek, mint Izrael. Múzeumok, alapítványok vezetői voltak, színházigazgatók, filmesek, újságírók.

De nem a múltról beszélgetünk. Terveink vannak, és fejünk fölé szíveket rajzolnak a légierő gépei. A tenger széles horizontja a jövő. Én meg nem tudok elszakadni a szimbólumoktól ezekben a napokban.


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.