Azt hittem a vírus hónapjaiban, szobafogságomban, kultúrszomjamat online-műlöttyökkel oltva, hogy nagy csinnadratta lesz itt Izraelben, mikor végre vége lesz a bezárásnak. Mindenki kitódul majd az utcára a színházakat, koncerttermeket, klubokat elözönlik majd a kiéheztetett emberek. És a végtelen eufóriájukról szól majd minden.
Nem így történt.
Az élet szinte lábujjhegyen osont vissza.
Előbb az éttermek teltek meg, aztán a nemzeti parkok, kirándulóhelyek, majd a kulturális ajánlóoldalak, és egyszer csak – éppen a Soah Emléknapra időzítve – premierrel jelentkezett a Habima, Izrael nemzeti színháza.
(A darabot ugyan tavaly februárban már bemutatták, de a repertoár szériát már elvitte a korona.) Az intézmény az összeomlás szélén állt, a talpra-állítást vállaló új igazgató Noam Semel ezzel az újra-bemutatóval tette le a névjegyét.
Az időzítés szándékos volt.
Shuki Levi és David Goldsmith musicalje a Massada 1942 megemlékezés és remény egyszerre. A mű héber nyelvű ősbemutatója volt ez az este. A 2008-as londoni bemutatón Imagine This volt a címe. Színház- a- színházban történet, a helyszín pedig a varsói gettó zsidó társulatának színpada: 1942.
A náci parancsnokság előadást rendel. Waszinski igazgató darabot ír a Massada hőseiről, azokról a zsidókról, akik az utolsó leheletükig védték az erődöt a rómaiakkal szemben. A színpadi történet párhuzamosan fut a gettó eseményeivel. Ellenállót bujtatnak, szerelem szövődik, nácikurva és áruló van közöttük, éheznek. A tragédia pedig hogy a premier másnapjára időzítik a németek a gettó kiürítését. Hazudjatok! Ez a parancs.
Mondjátok azt a nézőknek, hogy egy kellemes pihenőhelyre viszik majd az embereket! Akkor ti megússzátok. A csapat parázs vitái a kulisszák mögött és a heroikus színpadi dalok, kórusok váltogatják egymást, de közeledik a záró pillanat…
A Massada hőseinek kollektív öngyilkossága után legördül egy nagy felirat: Ne szálljatok fel a vonatokra!
Moshe Kepten rendező a musical műfaj szabályai szerint próbálja kibalanszírozni a tragédiát a szerelmi szál dalaival, a társulattal élő kisfiú reményeivel. (Ehhez a sráchoz szól a Képzeld el azt című dal, ami az angol változat címadója, és ami boldog békét ígér.) Kicsit talán túl jól is sikerült ez az egyensúlyozás. Az andalító dalokból olykor nehezen áll talpra a tragikus vonal. Az ensemble játékból csak két három alakítás emelkedik ki. Leginkább a náci tiszt macájává züllő színésznőt alakító Miki Peleg Rotstein.
Megdöbbentő, hogy mindenki gyönyörűen énekel. A patetikus kórusok után viszont nem mindig sikerül egy valós történet hangján megszólalni. A félelmek, szenvedések és szenvedélyek megjelenítése néha közhelyesre sikerül, de a csapatjáték biztonsága túllépi a zökkenőket. Az epilógus, a náci géppisztoly sortűz után a rivaldánál felsorakozó halottak kórusa végül helyére teszi a katarzist.
Állva tapsoltunk.
…azután kint az Izraelben hűvösnek nevezhető áprilisi estében sétáltunk haza. A teraszokon fiatalok nyüzsgő tömege ünnepelte a nyitást, a tavaszt. A fődalt dudorásztuk: Képzeld el azt, hogy…
Nem kell a képzelet, itt sétálunk benne.
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
