Hetvenhat éve történt

Hallott-e valaki erről az asszonyról?

1944-ben karácsony előtt egy-két nappal Budapestet már bekerítette a Vörös Hadsereg, de a Lipótvárosban, pontosabban a Szent István körút 29. környékén, közel a Nyugati pályaudvarhoz, még folyt a karácsonyi vásárlás és forgalom. Aznap este nem volt légitámadás.

Este hét után egy nyolc év körüli kisfiú téblábolt az utcán, kezében egy kis drapp élekkel díszített fekete lakk kofferral.

Egy asszonynak feltűnt a gyerek, megállította és megkérdezte, miért jár egyedül, mi dolga az esti órákban az utcán. A kisfiú nem válaszolt, de az asszony folytatta a kérdezősködést, míg végre a gyerek egy kis cédulát mutatott az asszonynak, rajta a cím: V. Tátra utca 4. III. em.

Az asszony kézen fogta a kisfiút és elvezette a címre, egy védett házhoz. A kapu zárva, becsöngetett. A házmester ugyan kijött, de este hét után senkit se be, se ki nem engedhet.

- Hirdetés -

Az asszony a gyerekhez fordult:
– Ki lakik itt?
– A Kertész család, Kertész Panni.

Az asszonynak sikerült rábeszélnie a házmestert, hogy menjen fel Panniért, és hívja le. De utána is eltartott egy ideig, valószínűleg némi borravalóval, amíg a két asszony elérte a svéd védnökséget élvező ház házmesterénél, hogy engedje be a kisfiút. De csak egy éjszakára!

Mielőtt a kisfiú védőangyala távozott, Panni megkérdezte, mi lett volna, ha nem találják meg őt.
– Hazavittem volna – mondta csendesen az asszony.

Az egy éjszakából csaknem egy hónap lett, akkor érkezett meg a Tátra utcába az első orosz katona, társaival németek után kutattak, kar- és zsebóragyűjteményüket gyarapították.

Felszabadultunk!

Ezt a történetet már sokszor elmondta és leírta a kisfiúból lett felnőtt férfi, e sorok írója, Tarján Péter. De mindig angolul, mert 1956-ban, az októberi felkelés után otthagytam Magyarországot. A történetet mindig azzal fejeztem be, hogy sohasem fogom megtudni, ki volt ez az asszony, aki elvezetett a Tátra utcába Pannihoz.

2020. végén járunk, december van, mint akkor, és magyarul is le kellett írnom a történetet: talán ez az asszony elmondta valakinek, mi történt 1944 decemberében a Tátra utcában, valakinek, aki mai napig emlékszik erre az epizódra. Hogy a neve ott legyen a Jad Vasem Világ Igaza névsorába.

1936-ban születtem Budapesten, szüleimnek, dr. Tarján Tibornak és Steiner Erzsébetnek egyetlen gyereke vagyok. A Király utca 31-ben laktunk, a ház ma is áll. A német megszállás után apámat sokadszor hívták be munkaszolgálatra. A Wesselényi utcai állami zsidó elemi iskolát, ahol másodikos voltam, bezáratták. A házunk júniusban csillagos ház lett, kis lakásunkba ismerősök és idegenek költöztek be. Ott szorongtunk még október 15-én is, amikor a kormányzó kilépett volna a háborúból és naivan azt hittük, hogy megúsztuk a zsidóüldözést. Délután megkezdődött Szálasi és a nyilasok rémuralma.

Szüleim szereztek három svájci védlevelet, valószínűleg mindhárom hamis volt, mégis november vége felé anyámmal beköltöztünk egy svájci védett házba a Szent István park 25-be, szomszédunkkal, Jolánnal és kétéves kislányával, Trudival.

November végén egy nyilas csoport betört az épületbe, és minden 18 és 40 év közötti nőt három napi élelemmel elhurcolt romeltakarításra. Csak a kisgyerekes asszonyok maradhattak, Jolán is kislányával.

Anyámnak be kellett állnia a sorba. Akkor láttam utoljára, az udvarban várakozó nők között a hatodik emeleti ablakból. A halálmenetbe került. Engem Jolánra hagyott, aki hamarosan hamis papírokkal lelépett, engem egy szabóra bízott. A szabó egy svéd Vöröskereszt védelme alatt működő gyerekotthonban helyezett el a Szent István körút 29-ben, és valószínűleg megüzente Kertész Panninak, hogy ott hagyott engem, mert néhány nap múlva Panni, anyám legjobb barátnője és kollegája, zongoratanár, eljött meglátogatni. Körülnézett, és úgy látta, ez a gyerekotthon biztos hely, van mit enni, fűtenek és felnőttek vigyáznak a gyerekekre.

Panni egy svájci védett házban egy lakás egyik szobájában élt akkor húsz rokonával, köztük egy vérhasban szenvedő unokatestvérével. De odaadta a címüket, hogy ha ott kellene hagynom a gyerekotthont, menjek hozzájuk.

Pár nap múlva az otthon igazgatója, akit Fogarasi néven ismertünk, behívta a gyerekeket egyenként az irodájába. Nekem azt mondta, hogy az otthont bezárják, nem tudja, mi lesz, de ha lenne valahol helyem, akkor este hétkor a csomagommal együtt várjak a többi gyerekkel a kapunál az udvaron.

Rövidesen a házmester ott állt a kapu mögött, ki-kikukkantott a kukucskálón, és ha tisztának találta a terepet, hátraintett, és kiengedte a következő gyereket. Rám került a sor, de a nagy izgalomban senki sem kérdezte meg, tudom-e hogyan jutok el a címre.

Így kerültem a Lipót körútra 1944. december végén, karácsony előtt. Nem emlékszem, mire gondoltam akkor, csak arra, hogy megmondták, nem kérhetek segítséget idegenektől. Talán úgy volt, hogy még a szabó lefejtette a sárga csillagot a kabátomról.

Ezt a történetet csak azért tudom elmondani, mert a történet hősei, az ismeretlen asszony, a szabó, Panni és nagybátyja, Balla Béla bácsi az életüket kockáztatták azért, hogy megmentsenek egy nyolcéves gyereket.

A Kertész-Balla család a hajdani rejtvény-mester, Grätzer József lakásában zsúfolódott össze. Amikor az ostrom elkezdődött, majdnem mindenki a pincébe menekült. A szobánk kiürült, csak hárman maradtunk fenn: Panni, Béla bácsi és én. Megkérdeztem, hogy miért nem megyünk a többiekkel a pincébe. Azt válaszolták, hogy a pince zsúfolt, büdös, mocskos. Elfogadtam.

Csak harminc évvel később értettem meg, mi történt. Nem voltam a ház lakóinak listáján, Panni és zsidó családja rejtegetett a svájci védett lakásban, egy svéd védett házban. Nemcsak rejtegettek, hanem minden este megosztották velem a száraz borsóból főzött sótlan levesüket. A ház lakói miatt nem mertek levinni a pincébe, ezért Panni velem maradt és Béla bácsi lett a pártfogónk.

Utolsó túlélője vagyok ennek a csoportnak, nekem jutott a feladat, hogy tisztelettel és megbecsüléssel megőrizzem az emléküket.

Talán akad valaki, aki felismeri a történetben az ismeretlen asszonyt, az őrangyalomat.

Tarján Péter
ptarjan@miami.edu

- Hirdetés -