Állok Jeruzsálemben a Blaze bárban, és hallgatom a számomra nem túl izgalmas metalkoncertet. Ha belegondolok, rájövök, mégis mennyire király nekem, hiszen innen 60 km-re potyognak a rakéták, és az emberek ijedten rohannak az óvóhelyre. De még itt is, néhány negyeddel arrébb balhék, gyújtogatások vannak. Közben ne felejtsük a koronát se, ami még csak most ér véget, ha egyáltalán véget ér, és igencsak megtizedelte a koncerteket, fesztiválokat. Ezért inkább nem is panaszkodom tovább, hanem kiürítem az agyam, és szállok a metal hullámain a nirvánába.

1991-ben voltam életem első Heavy Metal koncertjén a budapesti Népstadionban, a Monsters of Rock-on, ahol az AC/DC, Metallica, Mötley Crüe és a Queensrÿche léptek fel. Emlékszem, akkor még fenn, a lelátón ültem, messze minden izgalmas történéstől. Ez ma már másképp van. A koncerteken a színpad közelében kell lennem, hogy a zene teljesen átjárja a testemet és az érzékszerveimet, és így időnként még a show szerves részévé is válok, például amikor a gitáros a kezembe nyomja a gitárt, hogy pengessem.

Az elmúlt harminc évben több száz koncerten jártam, a kis lebujoktól kezdve a több tízezres koncertekig, fesztiválokig. A vallomásomhoz hozzátartozik, hogy a metal mellett nagyon sokfajta zenét hallgattam, de a világra való nyitottságom ellenére az elmúlt tizenöt évben már nem vagyok hajlandó mást hallgatni, mint Brutal Metalt, ami az izraeli létemet nehézzé tudja tenni.

Izraelben nagyon kis, szűk csoport hallgat kemény zenét,

így a koncertek és fesztiválok száma is elhanyagolható, a magyar és az európai metal-élethez képest. Ennek ellenére ki lehet fogni egy-egy jó koncertet itt is.

A korona miatti bezártságig nem is éreztem ezt nyomasztónak és üresnek, mivel munkámból fakadóan sokat járok külföldön, ahol mindig találok valamilyen fergeteges metalkoncertet vagy bulit, legyek bárhol is a világon. Ezek mindig izgalmasak, mert egyedül, néha teljesen ismeretlen országban, városban kell megtalálni a „lélektisztító” eseményt. Szerencsére legtöbbször sikerült találni valamit, és másnap reggelre mindig sikeresen visszataláltam a munkába is. Ez a fajta véletlenszerűség okozta azt is, hogy nincs kedvenc együttesem, metalon belüli zsánerem, hanem majdnem mindenevő lettem kemény zene tekintetében. Igaz, éveim számával a zenének is, amit hallgatok, keményebbnek, gyorsabbnak és profibbnak kell lennie, annak ellenére, hogy egész életemben még egy akkordot sem sikerült megtanulnom, semmilyen zeneszerkezeten nem vagyok képes játszani.

- Hirdetés -

Valószínűleg ezért lettem idegenvezető: ha már egy együttes frontembere nem lettem, akkor legalább a csoportnak legyek én a rocksztárja.

Visszatérve az izraeli metal színtérre, ezen a koncerten gondolkodtam el először ennek az életstílusnak az itteni nehézségein, hogy miért nem alakulhatott ki egy európai színvonalú metal élet és közösség.

A metal gyökerei a klasszikus zenében, bluesban, jazzban és a rock’n’rollban találhatóak, amihez katalizátorként hatott a II. világháború utáni eufória kifulladása, a hidegháború és a világgazdaság problémái, lezüllő munkásnegyedek, ami az új generációk csalódottságát és agresszivitását okozta, aminek egyfajta levezetését az új zenei stílusban találták meg. Ez egyfajta lázadást is hozott, ami kemény politikai, ideológiai és vallási csatákba kényszerítette mind az együtteseket, mind a rajongókat (ezt nagyon jól elmeséli a Metal Evolution sorozat). Állami és vallási szinten támadták, rendszerellenességgel, sátánizmussal vádolva őket. Együtteseket bíróság elé citáltak, amivel pont az ellenkezőjét érték el, mint amit akartak, így emelve a kemény zenét a nyolcvanas, kilencvenes évekre a mainstream zenék közé. Az egyik legfontosabb tulajdonsága a metalnak, hogy a felgyülemlett agressziót kontrollált körülmények között vezeti le, amit sok embernek tudnék ajánlani a világon.

Itt, Izraelben nem volt meg sem a történelmi, sem a zenei, de még a gazdasági háttér sem a metal elterjedéséhez. Ez ideológiai és vallási okokra vezethető vissza. A XX. században az ország lakosainak életét a túlélés, beilleszkedés, a vezetés oldaláról pedig az uniformizálás, korlátozások jellemezték. A lakosok nagy része bevándorló, mind zsidó és mind arab oldalon, és sokakat a vallásuk köt csak össze. Ez nem egy felületes vallási élet, hanem egy elkülönülő, a modern látásmódot és a másságot elutasító vagy ferde szemmel néző, a teljes életet befolyásoló vallás. Ebbe már csak a szövegek, de a külső megjelenés miatt sem fér bele a kemény zene. A szövegek gyakran vallás-, politika-, ideológia- és társadalomellenesek, vagy éppen túl keményen teszik le a voksukat egy-egy ilyen dolog mellett. Az állam részéről az ország első évtizedeiben elmondható az uniformizált egyenzene túlsúlya, amiben a rock megtalálható volt, de nem tudott keményebbé válni. A lakosok nagy része is Afrikának és Ázsiának azon országaiból érkezett, ahol a Heavy Metal sohasem terjedt el, így legtöbbjükben nincs is meg az érdeklődés a műfaj iránt.

Még Magyarországon is sokan vannak, akik nem szeretik a kemény zenét, de mégis ismernek és szeretnek a Tankcsapdától vagy más keményebb együttestől egy-két számot.

Itt Izraelben sokan még a Metallicáról, Iron Maidenről sem tudják, hogy hova tegyék.

De még a Heavy Metal kifejezés is problémás, mert senki sem érti, csak ha azt mondom hogy rockzene. Pedig a kettő elég messze van egymástól, tehát inkább azt mondom, ha szóba kerül, hogy a kemény rocknál keményebb zenét hallgatok. Talán így már érthetőbb a metalosok vagy a rockerek nehéz helyzete Izraelben. Kevés a metalos hely, bolt, kocsma, szórakozóhely, fesztivál, kevés a találkozási lehetőség, nagyon különböző társadalmi, vallási, politikai, etnikai háttérrel keverve.

De talán a legnagyobb kihívás külföldi bandák meghívása az országba. Először is van-e elég érdeklődő egy élvonalbeli banda fellépésére, másrészt egyáltalán eljönnek-e? Az állandó háborúk és terrortámadások miatt lemondott, elhalasztott fellépések is gyakran kedvüket szegik mind a fellépőknek, mind a rajongóknak.

Egy izraeli fellépés negatív reklámmal ér fel, ami után ellenzők és támogatók kereszttüzében találhatják magukat az együttesek.

De vannak, akik a saját vallási, ideológiai meggyőződésük vagy társadalmi, szakmai nyomás miatt, esetleg egyszerűen egy komolyabb életveszélyes fenyegetés miatt nem jönnek el. Ezt azért tartom önző döntésnek, mert ilyenkor a zenészek elfelejtik a rajongóikat, elfelejtik, hogy a zene „gyógyíthat”, összeköthet. A rajongók pedig lehetnek zsidók, arabok, keresztények, muzulmánok, apolitikusok, pacifisták, akik csak – elfelejtve minden problémát – feszültséget levezetni, szórakozni akarnak, akár a mások által kinevezett ellenséggel együtt. És végül mégis őket alázzák meg ezzel a magatartással, nem azokat, akik miatt bojkottálták az országot, ezzel egy lehetőséget szalasztva el híd, kapcsolat építésére.

Még sok minden futott át a fejemben, amíg álltam a koncerten és próbáltam éteri magasságokba jutni az éppen aktuális háború közepette, de talán ennyi is elég a helyzet bonyolultságának és metaltalanságának a megértésére.

Hogy idevágóan fejezzem be az elmélkedésemet, két metal dalból idézve: „Gods made Heavy Metal”, és „mindig lesznek rockerek”.

Fotó: Szalai Viktor

- Hirdetés -