Meghalt Dani Karavan

Szívembe markol! Alig tudok valamit erről az emberről, és mégis része életemnek, emlékeimnek, a múltamnak.

A “Fehér park”, ahogy mi egymás közt gyermekeinkkel neveztük Dani Karavan nagyszerű szoboregyüttesével a Wolfson parkot –
ahogy később megtudtam, a valódi neve Fehér tér – a Fehér Város, Tel-Aviv tiszteletére épült 1979-ben.  

Nem játszótér, de valódi mesék színtere a letisztult formákkal, körrel, háromszögekkel, egyenesekkel megrajzolt mű. Nem is fehér igazán, de az öröknek tűnő izraeli nyárban vakítóan tündököl ott a park legkiemelkedő pontján. A ház méretű  építmények mindegyikébe be lehet lépni. Nem csak megérinteni, de felmászni, fellépni, lenézni, lecsúszni.

Mint Dani Karavan oly sok munkája, ez a szobor együttes is mintha kultikus jelentéssel bírna. A pozitív és negatív formákat látva felidéződig az ősi bölcselet: „…ami fent, az van lent”. A háromszögekből piramis épül és rögtön mellette a negatívja, mely szögletes kicsiny amfiteátrumot képez a talajba vájva. A formák vezetik az embert és én tovább olvasom jelentésüket. 

A kettévágott gömb életet hordoz, lépcsősor az égbe, honnét ha nem is a mindenségre, de Tel-Aviv modern panorámájára tekinthetünk. Igen, onnét a teátrálisan óriássá növelt lépcsőktől ered a kis vízér, mely kettészeli a mellette magasodó falat, és lőn víz a falból, majd annak túloldalán folytatva útját a park másik oldalára vezető hosszú, valódi lépcsősor közepén folyik alá.

Csodálatos, hogy Dani Karavan  szobraiba be lehet lépni! De mi lehet a gömbből kikelt élettel szemben az a torony?  Nem találom a választ, bár az isteni lángoszlop megtestesülése lenne a legkézenfekvőbb magyarázat.

Dani Karavan szobrainak hangsúlyozott perspektívái a végtelenbe vezetnek. Kapuk, oszlop sorok, el a messzeségbe…

Ezen az alkotásán egy idilli, mérsékelt égövi tájban, mintha a Bábel tornya tűnne föl. Később olvasva a képaláírást kiderül, hogy ez a gyönyörű, Bosh festményeket idéző táj Japánban van, kirepítve értelmezéseimet valamely egészen más irányba.

Ma reggel a fehér park fele vettem utamat, hogy lefényképezhessem Dani Karavan alkotását, és hogy kiegészíthessem friss   élményeimmel írásomat. Kiváncsi örömmel másztam felfele a dombon, hisz nem láttam a szoborcsoportot mióta pár évvel ezelőtt felújították.

A domboldalon felfele készítettem egy felvételt, amint előtűnnek a formák csúcsai, majd fent izgalommal léptem a kettévágott gömb belsejéből kinőtt fához, és örömmel láttam, hogy továbbra is egészségesen fejlődik. A nap sugarai csodálatos fényjátékot  vetettek a falakra. Kiléptem a túloldalon, alkudozva magammal, hogy a fát körülvevő műfű ugyan nem tökéletes megoldás, de talán mégsem olyan szembeötlő. A szobrok terére érve még kellemetlenebb meglepetés ért. Az egyik központi elemre, az óriás lépcsősorra ormótlan, a városháza logójával díszített rácsokat erősítettek hevenyészve, egymáshoz kötve, egyiket állítva, a másikat fektetve, ahogy jött. Kartonokra filctollal rótt feliratok, hogy tilos a szobor lépcsőire lépni.  

Az első gondolatom az volt, hogy leborítom az egészet, majd türtőztetve magamat tárcsázni kezdtem a városháza számát. Közben a közelben sürgölődő munkásokra lettem figyelmes. Megszólítottam őket, hogy tudják-e, ki a felelős a tegnap elhunyt művész  művének megalázó semmibe vételét jelentő rácsokért?

– Ja, az én voltam – mondta az éppen odaérkező idősebb vezetőjük. A városházán döntöttek így, hogy nehogy valaki leeshessen a  magasból.

– De hisz oly sok év óta áll itt ez a szobor, és semmi gond nem volt! Itt játszottak az én gyerekeim is. Mi történt hirtelen?

– Az új szabályzók szerint balesetveszélyes.

– És akkor miért nem lehetne valamely, a látványt és a mű élvezetét nem zavaró megoldást találni?

– Ezt kérdezze meg a művésztől meg a lányától, illetve most már csak a lányától, akik  semmilyen megoldásba  nem voltak hajlandóak megegyezni, inkább pereskednek a városházával. Addig pedig nincs más lehetőségünk, mint ezek a rácsok, hogy megvédjük a látogatók testiépségét.

Végre felvették a városházán a telefont, és így hosszasan magyarázhattam az ügyfélszolgálatosnak, hogy miért is nem jó megoldás a jelenlegi, még ha azt a városháza felelőse rendelte is el. Abban maradtunk, hogy a panaszomat megvizsgálják és visszahívnak.

Meghalt Dani Karavan!

Utolsó interjújában arról panaszkodott a hajlott korú és már beteg művész, hogy alkotásait elhanyagolják, és nem ápolják megfelelően.

Háborús ország? Örüljünk, hogy élünk. Háborúban hallgatnak a múzsák?

Ugyan már!

Izrael erős és gazdag ország.

Ha oly sokat költhetünk arra a feltevésre, miszerint a vallásos lakosság lenne a zsidóság identitásának letéteményese, akkor kell, hogy jusson azon meggyőződés támogatására is, mely szerint önmeghatározásunknak épp oly fontos elemei a ma létrehozott alkotások és fenntartásuk. Az, amit a ma élők ajándékoznak hazájuknak!