Herskó Feri, a zsidó iskola igazgató-tanítójának második, kisebbik fia az első elemibe járt, amikor bejöttek a németek. Eleinte nem volt semmiféle változás, édesapja már régóta az orosz fronton volt munkaszolgálatos, bátyjával, édesanyjával és a nagyszülőkkel továbbra is megpróbálták kibekkelni a háborút.

De aztán hamarosan minden rosszabbra fordult.

Először Karcag szélén, a temető mellett a gettóba kellett menniük, de oda még vihettek néhány bőröndöt, szekérrel költözhettek. Onnan már csak egy bőrönddel vitték őket tovább a szolnoki téglagyárba, ahol csak a szabad ég alatt jutott hely számukra. Az éles eszű kisfiú nem kérdezte, hogy hová viszik a csendőrök meg a nyomozók arany és értékek után kutatva a férfiakat, hiszen kihallatszottak a jajkiáltások a kihallgatásokról. Mint általában a vidéki „gyűjtőhelyeken”, a nőket itt is bábákkal motoztatták meg arany után kutatva, de erről mit sem tudott.

Szolnokról az egyik vonatot máig sem világos okokból nem Auschwitzba, hanem Ausztriába, Strathoffba, valóban dolgozni irányították. Véletlenül éppen azt, amelyikre a Herskó családot is fellökték a csendőrök. Ennek a véletlennek egy Nobel-díjat köszönhet Izrael, s persze különösen az izraeli magyar ajkúak.

- Hirdetés -

Ausztriában a deportálás alatt sokat éheztek, a gyerekeket is dolgoztatták, nagyon mostohák voltak a körülmények, de utólag alig panaszkodtak, különösen, mikor a háború után kiderült, hogy mi lett a sorsa Feri kevésbé szerencsés osztálytársainak. Hazatértek, és csodás módon 1947-ben a tanító édesapa is megérkezett a szovjet hadifogságból. Gyerekek alig maradtak Karcagon a zsidó iskolában, úgyhogy Pestre költöztek, és 1950-ben az utolsó legális magyar Rákosi-alijával háromezredmagukkal kivándoroltak Izraelbe, ahol már éltek rokonaik.

Világéletükben tisztes szegénységben, tanítói fizetésből éltek, úgyhogy a Herskó család számára nem jelentett komolyabb törést az újrakezdés nehézsége, és mivel gyorsan tanultak, a héber szót is hamar megértették. Noha pénzük alig volt, a szülők a semmiből is a legszínvonalasabb jeruzsálemi magániskolába küldték mindkét fiukat. Gondolták, az ember elvan margarinos kenyéren is, a lényeg a gyerekek jövője. Mindkét fiú kiváló tanuló volt, s mindketten hamar elvégezték az orvosi egyetemet Jeruzsálemben. Laci Izraelben Haim, Feri pedig Avram lett. Haim Hersko a Hadasza kórház neves hematológusa lett, Feri viszont sosem praktizált, hanem kutatóként a biokémia felé fordult.

Közben édesapjuk is magára talált új hazájában: pár évvel megérkezésük után már héber nyelven tankönyveket írt a matematikatanításhoz, és nem is rosszul: sokan máig a Hersko-módszerrel sajátítják el errefelé a számtan alapjait. Sokoldalú ember volt, nyugdíjasként aztán megírta a karcagi zsidók történetét is – nagy örömömre megtaláltam benne egyik dédnagymamám családját. Utána lejegyezte a nagykunsági zsidó hitközségek és a karcagi zsidó temető történetét is 1999-ben, kilencvennégy éves korában bekövetkezett halála előtt.

Avram (Ferenc) Hersko a Kaliforniai Egyetem San Franciscó-i campusának biokémiai és biofizikai intézetében egy posztdoktori ösztöndíj ideje alatt határozta el, hogy az akkoriban, az 1960–1970-es években divatos hormonkutatás helyett a fehérjék, azoknak is a lebomlási mechanizmusa felé fordul, mert meg akart válaszolni egy izgalmas, rejtélyes kérdést velük kapcsolatban. Észrevette ugyanis, hogy az általa vizsgált fehérje lebomlása energiaigényes folyamatnak bizonyult, noha az akkor elfogadott álláspontok szerint csak a fehérjék létrejötte igényel energiát, a lebomlásuk nem. A sejthalál számos betegségnél szerepet játszó kérdése izgatta, s olyannyira fontos felfedezést tett ez ügyben, hogy 2004-ben két társával megosztva Nobel-díjat kapott érte. Az ubikvitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséről van szó, további részleteket bárki képes elmagyarázni biokémiai diploma birtokában.

Avram Hersko több mint ötven éve él boldog házasságban lengyel–zsidó–svájci feleségével, Judittal, akivel három fiút neveltek fel Haifán. Közülük ketten orvosnak tanultak, a harmadik pedig műszaki területen dolgozik. Ma már rengeteg unokájuk van; annak idején a Nobel-díj-bizottság is azért nem érte el, mert épp unokákat vitt az uszodába. Így aztán egy rokon hívta fel telefonon, miután hallotta a rádióban, hogy az akkor már szépen hulló díjesőben ezt az elismerést is megkapta. A Nobel-díj azonban valójában semmit sem változtatott az életén: továbbra is bejár a laboratóriumba, kutatja a biokémia éppen aktuális rejtélyeitt, bis hundert und zwanzig.


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>

- Hirdetés -