Hol sírjaik domborultak

Néhány éve egy Jad Vasemben készített interjúm után váratlanul kiderült, hogy az akkoriban érkezett, új, német dokumentumok a nagypapámról is szólnak. A Dörnhau nevű táborban halt meg 1945. április 10-én, és még tömegsírja is van, a 17-es.

Azóta nagyon fáj, hogy ez az adat nem jutott el soha a nagymamámhoz és édesanyámhoz, noha bizonyosan benne volt korábban is a nyilvántartásokban. Miért ért véget úgy az életük, hogy soha nem tudták meg, hová vezetett nagyapám sorsa? Azt mondogatták 1945 óta, hogy elvitték Újpestről, a Chinoin gyárból, ahol munkaszolgálatos volt. Bevagonírozták Auschwitz felé.

Ettől kezdve Dörnhau lett bakancslistám legfontosabb pontja. A sír megtalálása, hogy egy követ tegyek rá. Hogy kései elégtételt adjak, hogy megmutassam magam egy apró földdarabnak, és ezzel bizonyítsam: hiába ölték meg, velem, bennem él. Nem győzött, nem győzhetett a fasizmus. Csak néhány napja jutott a tudomásomra, hogy azért nem találtam, találhattam a térképeken évek óta Dörnhaut, mert mai neve Kolce. A Google map így már azonnal megmutatta, s azonnal szervezni is kezdtem az utazást.

Nagyon keveset tudok róla, néhány történet őrzi csak emlékét, hiszen anyu még kislány volt, amikor elvesztette, a mama pedig nem akart beszélni róla, hiába faggattam következetesen és állandóan. „Eltűnt Németországban”. Gondoltam, akkor meg is kerülhet, a kulcsot meg a mama szemüvegét is mindig megtaláljuk, pedig mindig eltűnik.

Hajnalban indultunk Budapestről, a két unoka bő 75 év késéssel, megkeresni a nagypapát. Már a kocsiban meglepetés ért, mert a Tomi úgy emlékezett, hogy birkózó-sportoló volt, esküdött rá, a mama mesélte. Szerinte azért is élte túl a Don-kanyart, először még sikerült hazajönnie, csak aztán megint jött a muszos behívó. Ha még pár hétig kitartott volna, akkor Dörnhauban is megérte volna a felszabadulást, és nem hal meg végelgyengülésben negyvenes évei közepén. Hirtelen belém nyilallt, hogy öregebb vagyok, mint a nagyapám. Kiskoromban nagyon idősnek gondoltam, valahol logikusnak is tűnt, hogy már meg kellett halnia.

Szlovákiát, Csehországot és Lengyelországot csak egy-egy aprócska út menti tábla jelezte, sehol egy határőr, sehol egy vámos, a házak-tájak is csak fokozatosan változtak országonként, Közép-Kelet-Európa országai átúsztak egymásba. Lengyelországban lassan megjelentek a vonatsínek, és Sziléziában hatalmas ipari épületek bukkantak fel a kisvárosias-falusias környezetben.

Kolcéban a helyiek nem beszéltek angolul, és nem értették mit akarunk tőlük, amikor azt mondogatjuk, hogy concentration lager. Pedig az összesen tíz házból álló falucska legnagyobb háza egy hatalmas gyárépület, az volt maga a tábor, ott laktak a szakirodalom szerint az elsőn a betegek, a másodikon a fogoly-rabszolgák, aztán később mindenütt beteg foglyok. Itt volt a hegy belsejében a gyár-bunkereket és a Führernek rejtekhelyet építő Gross Rosen tábor-hálózat projekt kórháza, már amennyiben kórháznak lehet nevezni azt a helyet, ahol meztelenül, félmeztelenül, gyógyszerek és élelem nélkül, tetvesen halálukat várták a rabok.

Egy másik tábort is emeltek ide, de annak csak a hűlt helyét találjuk, a tisztást. A fák hiánya, meg egy semmibe vezető út jelzi a láger helyét.

Mellette egy semmiből semmibe tartó vasúti felüljáró, az egyik oldalon a töltésben még lehet látni az egykori lépcsők nyomait. Ebből a táborból itt, a sínek felett mehettek át egykor a rabok a túloldalra, talán ők is építhették a ma már haszontalanul árválkodó, bozóttal benőtt vasúti hidat.

Otthon kiprinteltünk egy fényképet az itt emelt emlékműféléről, és ez sokat segített. Egy helyi férfi elkísért minket, megmutatta az utat a temetőhöz, a Fasizmus áldozatainak emlékművéhez. Ezt a kifejezést jól ismerem gyerekkoromból, ezek szerint itt csak zsidók voltak.

Át kellett vágni két sínpáron, most is jár a vonat, utánunk 1-2 perccel át is haladt egy hosszú vagonsor, meg is döbbentünk, hogy micsoda szerencsénk volt, nem akkor jött, amikor a síneken botladoztunk.

Csodálatos, festői fasor vezet fel a körbekerített temetőhöz. 975 fogoly halt meg itt csak 1945. március 18-tól 1945. május 22-ig, köztük a papa. 25 tömegsírba tették őket. Egy régi fényképen még fél méter magasan kiállnak a földből a sírok, de mára besüppedtek, csak a köréjük tett kövek jelzik a széleiket. Számok sincsenek már, nem tudjuk melyik lehetett a 17-es. De mindegy is, leszünk minden itteni nagypapa unokája, helyettük is eljöttünk, hiszen legtöbben ma sem tudják, hogy itt nyugszanak „eltűnt” szeretteik. És a papa meg ott a felhő szélén, vagy éppenséggel a föld alól, vagy ki tudja, talán csak a mi szívünkben úgyis tudja, hogy itt vagyunk. Sokáig tartott, de megtaláltuk.

Dörnhau-Kolcében van a világ egyik legszebb, legcsodálatosabb, legidillikusabb helye, végtelen csend és nyugalom. Egész Európában tomboló kánikula, de itt árnyasan hűvös az idő. 44/45 híresen hideg telén ez a pár fokos különbség sokakat megölhetett, de most elmerülök az illatos vadvirágos rét igézetében. Leteszem a modiini otthonom kertjéből elhozott kövecskét középre, minden nagyapának, férjnek, testvérnek, fiúnak jusson belőle, a papa is biztosan megosztaná velük. Rám is átragad a hely mérhetetlen távolsága és nyugalma, békés szívvel zárom be magam mögött a temető kapuját.