Egy fiú és egy lány csókolódzik a tengerparti sétányon. A srác egyik karja ölel, a másikban zászló, a szivárvány színei lobognak a földközi-tengeri szélben. Mellettük dübörög Tel-Aviv egyik legnevezetesebb eseménye, a Pride.
A korábbi évek Pride-jain már megszületett a sommás ítéletem: ez csak egy party, tarka látványosság, gay turizmus, biznisz. Az épeszű világ már elfogadta mindazt a másságot, ami ezeken a napokon felvonul a világ városaiban. Tévedtem.
“A Pride még mindig tiltakozás” – hirdette a tel-avivi felvonulásra összekapaszkodó magyar csapat transzparense. Ha van civilizált ország, amelynek a parlamentje megszavaz egy homofób törvényt, akkor a felvonulásunk nem szimpla partizás, de tiltakozás.
Az itt Tel-Avivban nyilvánvaló, hogy ez nem egy melegfelvonulás, sokkal inkább egy rokonszenvtüntetés azok mellett, akik a világon bárhol megkülönböztetést szenvednek el szexuális orientációjuk miatt.
És ebben itt az egész város részt vesz. A középületek szivárványos zászlókkal fellobogózva. (Kivétel ez alól néhány követség: a török, a belorusz, és persze a magyar.)
Az angol követségnek saját kamionja van. Love is Great (Britain) hirdeti a felirat, és felette maga a nagykövet integet. Természetes, hogy itt vagyunk, mondja. Nem interjút ad, csak beszélget, külügyi protokoll nélkül. Irigylem kicsit az angolokat. Nekünk, magyaroknak a tolerancia helyett a nemzetifocializmus jutott, a protokoll őket védi, a buzizó, az országot lejárató csürhét.
De itt béke van, és egyformán süt a nap a szivárvány bármely színét képviselő emberekre. Persze tudom, hogy itt Izraelben is sokan vannak, akik kitörölnék ezt a színt az ország képéről. A jeruzsálemi felvonulásokon rendszeresek az incidensek, volt már halálos áldozata is a homofób ultraortodox támadásoknak, de nem akarom ezzel az emlékkel elrontani az ünnepet.
Az első tel-avivi felvonulásom után már megírtam, mit érzek, annál okosabban most se tudnám:
“Minket, akik szexuális orientációnktól függetlenül együtt buliztunk, nehezen lehetne egymásra uszítani. A boldogsághormon sok politikai maszlag ellenszere. Ehhez persze fontos, hogy a politika boldognak akarjon látni bennünket, és ne acsarkodó ellenségeknek, akik a földhöz csapódó bakancstalpak ritmusára vágynak. A remény éveiben Magyarországon nem sejtettem, hogy így gondolok majd szülőhazámra itt, a Földközi-tenger napos oldalán, egy vidám felvonuláson.
Én tudok örülni annak, ha a másik örül. Így örült velünk Tel-Aviv, éreztem. Ezt kevés város tudja, ennyire pedig egy sem, azt hiszem!
Talán mert ennyiféleképpen egy országban sem lehetek más.
A kereszténynek, az arabnak zsidó vagyok. A szefárdnak askenázi. A hívőnek hitetlen. A szabrénak olé (az itt születettnek betelepülő). Aki pedig évek óta itt él, annak csak olé hádás, új bevándorló. A jeruzsáleminek tel-avivi. A melegnek hetero. A vendégmunkásnak állampolgár. A menekültnek szimpatizáns idegen. Az etiópnak fehér. Az orosznak egyéb. A magyarnak meg másmilyen magyar. A balosnak antikommunista, a rasszistának kozmopolita, a konzervatívnak liberális. A liberálisnak ómódi, aki tiszteli a hagyományokat.
Azt érzem ezeken a napokon, hogy honnan jöttem. Egy, a szellemet folyton gúzsba kötő országból. Ez a város meg az utcán bulizó fiataloké. 1989 után egy ideig úgy tűnt, Magyarország is ilyen lesz. Ha ez az álom nem foszlik szét, lehet, hogy nem itt kötök ki. De most már úgy néz ki, tényleg kikötök.”
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
