Elment régen Pestről egy barátom Amerikába, a vissza nem térés szándékával… Hamarosan már lelkesen számolt be arról, hogy mennyivel jobb ott minden, ott mennyivel hidegebb sört szolgálnak fel, s teli szájjal ótvarozta mindazt, amit Magyarországon hagyott. Nagyon undorítónak találtam az egészet…
Úgyhogy most nagyon figyelek, hogy ne essek hasonló hibába. Látom, tapasztalom, hogy az izraeli kerítés sincs kolbászból, még pulykavirsliből sem, nemhogy disznóhúsos verzióból. De van itt nagyon sok minden, ami szülőhazámban szinte ismeretlen.
Naponta tudok elképedni az ismeretlenek barátságosságán. Például hogy fél percen belül leállnak beszélgetni – a taglejtésük, a hangszínük alapján gondolom, hogy baráti társalgásba bonyolódtak, s nem ellenséges szándékkal közelednek egymáshoz. Az ulpán (nyelvtanfolyam), ahova járok, nagyon izgalmas. Igazából oroszul sem tudok, szégyenkezem, hogy az angol nyelv megértése terén sem vagyok tökéletes, a spanyolból még a latinos műveltségem ellenére sem értek semmit. Mi köze ezeknek a hiányoknak a héber elsajátításához? Nem is kevés. A tanulótársaim az iménti nyelveken beszélnek, s bár a tanárnő nagyon igyekszik segíteni, egyedüli magyar lévén képtelen vagyok a többiekkel konzultálni. Ha a „kollégák” és „kolleginák” megakadnak, azonnal szót értenek egymással, nekem meg marad az osztály hülyéje szerep.
Hiába a tanárnő nyugtatgató biztatása – „Leát-leát” –, piszok rossz érzés órákat ülni valahol, ahol bambán bámulok és semmit sem tudok. De nem adom fel: Leát-leát! Meg végül is örülök, hogy közösségben tanulom ezt a tanulhatatlan nyelvet, és közben azon csodálkozom, másoknak hogyan sikerült megtanulniuk héberül…
Nemrég végre találkozhattam a a családommal. Sok hazalátogató mondta korábban, hogy mennyire depressziósak az emberek. Tény, hogy nagyon sok „lógó pofával” találkoztam. Borzasztóan sok embert sajnáltam a rosszkedvéért.
Itt nekem megszokhatatlan, hogy az amúgy erőszakos emberek a volán mögött ülve hirtelen megváltoznak. Az úttesten lefékeznek, a gyalogost életkortól függetlenül simán átengedik. Na, ezt még nem tapasztaltam Magyarországon. Itt senki nem ordít ki a kocsiból, hogy „Te hülye! Húzd már el a beledet!” (Nem is hiányzik.)
Apropó: ugye tudjuk, hogy a buszok menetrendhez igazodva járnak, nem késhetnek el a megállókból. Lehet, hogy a járatokra én hozom a balszerencsét, de többször is láttam: valaki elesett a járdán, a sofőr kiszállt, odarohant hozzá, segítséget ajánlva.
Még egy szokatlan. (Sok van ám!). A nyilvános illemhelyen sosem hiányzik a papír. Senki nem viszi haza, a fogyófélben lévőt frissre cserélik. Nem törik össze a mellékhelyiséget, a csapból folyik a víz, a szappantartóban van szappan… – és egyáltalán, a mosdókat takarítják. Nem bírom megszokni. (Rosszul vagyok szocializálva?)
Végül megemlítem azt is, amivel épp a közelmúltban találkoztam. Most is ámulok-bámulok. A borzalmas rakétázás után a biztosítóm küldött egy e-mail-t, amiben mentális segítségnyújtást ajánlott, ha netán lelkileg nagyon padlóra kerültem volna… Itt egy biztosítót érdekeli a lelkem? Segítene, ha szükségem lenne rá?
Töprengtem egy sort, míg megértettem: nem személyes, hanem országos, sőt: társadalmi érdek, hogy ne robbanjak le. Mert a baj betegségbe torkollhat, azt kezelni pedig sokkal költségesebb, mint szakemberrel beszélgetve apránként megszabadulni a pszichés tehertől.
Milyen egyszerűnek tűnik. Nem kellett hozzá több, mint két-három lépéssel messzebbre nézni, messzebbre gondolkodni. De rossz lehet ott élni, ahol ez képesség hiányzik…
újságíró
