Jehudit (Judit) Arnon, a Kibbutz Contemporary Dance Company alapítója 1926. október 15-én született Révkomáromban, Schischa-Halevy Lajos és Hoffmann Erzsébet gyermekeként.
De a Nagy Történet a következőképpen kezdődik.
Tizenkilenc éves volt, és gyakran szórakoztatta a bajtársait tánccal, bohóckodással, akrobatikával a birkenaui barakkban. A kápók beárulták. A tiszteknek az az ötlete támadt, hogy a fogoly lépjen fel a karácsonyi ünnepségükön, de Judit nemet mondott. Nem ölték meg, „csak” kiállították a decemberi éjszakában mezítláb az Appelplatzra. Ott, a hóban állva született meg a lányban az elhatározás: „Ha túlélem, egész életemet a táncnak szentelem majd!” Túlélte.
Dramaturgiából azt tanultam, hogy a Nagy Történethez expozíció kell, drámai fordulatok, epizódok meg más effélék. Ez kevés! A Nagy Történethez egy Nagy Ember kell!
Ebben a történetben a Nagy Ember egy pici, törékeny lány. A történet elején úgy hívják, Schischa-Halevy Judit, aki Révkomáromban él egy mélyen vallásos magyar zsidó családban. Mindene a mozgás. Bátyja és nővére zenét tanul, de őt a rabbik tiltják a tánctól. „Nem kislánynak való, erkölcstelen dolog. Tánc?!” De a tehetség már csak ilyen: ha kidobják az ajtón, bejön az ablakon.
A pici, törékeny kamaszlányt fizioterapeutához járatták a gerincferdülése miatt. Ez a terápia az egész életét egyenesbe tette. Ügyessége, harmonikus mozgása hamar feltűnt a tanárainak. Néha azt is megengedték neki, hogy ő vezesse a tanórákat.
Mellékszál, hogy már akkor, kamasz lányként megismerkedett a cionista mozgalommal, és tagja lett a Hasomer Hacair ifjúsági csoportnak. Bár a család vallásos volt, a szülei nem tiltották, hogy részt vegyen a mozgalomban. A nővére 1939-ben alijázott Palesztinába, sőt a világháború idején az európai zsidó dandárban szolgált. Judit útja is egyenes lett volna, ha ezt teszi… De 1944-ben sok európai zsidó életvonala megtört.
A Schischa-Halevy családot a nyár elején a komáromi erődbe parancsolták, ahonnan június 11-én elindult a transzport Auschwitzba. Judit megállt a rámpán Mengele előtt, és németül arra kérte, hadd maradhasson az anyjával. A család felnőtt tagjai azonnal gázkamrába kerültek, Judit pedig a fiatalokkal Birkenauba. A Jad Vasem videóinterjújában így mesél a lágerről: „Valahogy túléltük. Néha még szórakoztattuk is egymást. Arra kértek, mutassak valamit, táncot, akrobatikát, máskor meg vicces mozdulatokat. Megtettem, és megértettem, hogy ezzel valami jót teszek.”
Néhányuknak a láger felszabadítása előtt pár nappal sikerült megszökni. Judit Budapestre került, és egy nagy lépéssel – a túléléssel – közelebb az álmaihoz. A Hasomer Hacairban kezdett tanítani. Itt ismerkedett meg Dückstein Irénnel, aki a Magyar Testnevelési Főiskolán tanított, és a Mozgásművészeti Kar dékánja volt. Juditot asszisztensévé, tanársegédjévé fogadta volna, de a szerelem közbeszólt. Judit megismerkedett Jedidja Ahronfelddel. 1946. június 16-án összeházasodtak, és a családnevüket Arnonra változtatták. Eldöntötték: alijáznak. A zsidó szervezetek segítették az útjukat, ugyanis nem kettesben utaztak. Judit és Jedidja tanítványokat, árvákat, az elpusztított családok túlélőit, száznál több gyereket vitt magával. A csapat rejtekutakon Torinóba szökik, aztán Velence kikötőjéből Haifára hajóznak.
A házaspár a kibucnyikok életét választja. Az észak-galileai Gaatonban telepednek le. Az álom újra távolra kerül…
De a Nagy Emberek története nem így folytatódik.
A tánc közösségformáló ereje, a harmonikus mozgással edzett izomzat szerepe a munkában… ezek lehettek azok az érvek, amelyekkel Judit meggyőzte a kibuc vezetőit a modern tánc jelentőségéről. Először csak a gaatoni gyerekeket, ifjakat tanítja táncra, aztán már a szomszédos kibucokból is átjárnak hozzá. Kezdetben egy üres fészerben dolgoznak, később elkészül az első tornaterem. Nagy lépés, amikor a legjobbak kapnak egy nap felmentést a munka alól, hogy a tánccsapat a kibucok fesztiváljára készülhessen. 1962-ben már díjakkal térnek haza az izraeli fiatal művészek fesztiváljáról. 1965-ben pedig megalakul a Kibbutz Dance Company, és a faluban felépül a korszerű táncstúdió.
Persze Jehudit közben nemcsak tanít, de tanul is. Gertrud Kraus és Jardena Cohen tanítványa lesz, és három kislányát – Ruti (1949), Ronnit (1954) és Efrat (1961) – neveli.
Híres koreográfusokkal levelezik, tárgyal, és az isten háta mögötti kibucba hívja őket dolgozni, workshopokat tartani. Jiří Kylián, a cseh származású, Hollandiában is dolgozó neves koreográfus írta róla: „Sok évvel ezelőtt találkoztunk irodámban a Nederlands Dans Theater régi stúdiójában. Emlékszem törékeny alakodra és arra a szelíd erőre, ahogy meg akartál győzni. Egy túlélő, aki nemcsak élni szeretne, hanem átadni valami nagyszerű pillanatot a jelenlegi nemzedéknek. A tánc a szabadság üzenete.” Ha vonakodva is jöttek, mégis boldogan távoztak, és hírét vitték a Táncfalu csodájának. Aztán a táncosok már három, sőt négy nap felmentést kaptak a munkából, eljött az első külföldi fellépés, amelyet számos további követett. A nemzetközi táncvilág azonnal felismerte azt az erőt, amely az új társulat közösségéből áradt.
Persze ez leírva nem sok, de közben évtizedek teltek el. A Nagy Ember kis darabokból építi az álmot.
Rami Beer – az ő felmenői között is voltak magyarok – már a Gaaton kibucban született, zenészcsaládban. Csellózni tanult, de hároméves korától Jehudit mozgásóráit is látogatta. Tanítványa, táncosa lett, később pedig koreográfus, majd 1996-tól – megváltoztatva a társulat nevét – a Kibbutz Contemporary Dance Company vezetője, napjainkban is. 2013. augusztus 17-én, nyolcvanhét éves korában Jehudit örökre elpihent. De a Nagy Történet nem ért véget a hős halálával.
Jehudit Arnon álmát – a Táncfalut – tanítványa, Rami Beer álmodja tovább.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
