Létrejötte óta az Izrael-túraút (Svil Iszrael) a jó és szép izraeliség legfőbb megtestesülése. A rajta túrázóknak bizonyos mértékig eszképista, idilli, sőt eufórikus teret biztosít. Yon Feder Tamar Herman professzorral beszélgetett, aki az izraeli túraútvonal egyedülálló kulturális jelenségét kutatta. A professzornő világi zarándoklat-élményről, polgári kirándulásról, az „askenázivá váló” túrázókról és a túraúton kívül rekedt izraeliekről beszélt.
Először egy rövid vallomással tartozom, kilépek szégyenem szekrényéből: nem mentem végig az Izrael-túrán. Úgy értem, jó néhány szakaszán túráztam, de nem csináltam meg az egészet. Hosszú évek alatt több ezer mérföldnyi sivatagi és hegyi ösvényt tapostam végig Izraelben és a világ más tájain, de valahogy pont a teljes fehér-kék-narancssárga utat – nem. Tudom, hogy ez egy kicsit nevetséges vallomás, de számomra kínos a helyzet: hogyan lehetséges, hogy én, a „föld sója”, legalábbis a saját szememben, nem feleltem meg a saját magam és a társadalom elvárásainak, és nem teljesítettem a teljes utat egy összefüggő túrán. Szégyen.
És pontosan ez a kényelmetlenség, ez a kissé ostoba önvizsgálat az, ami felveti bennem és minden más magyarázatnál jobban szemlélteti azt a módot, ahogyan az Izrael-túra az izraeliség egyfajta mércéjévé vált. Ahogyan korábban, az én nemzedékem körében és abban a környezetben, amelyben felnőttem, soha nem jutott eszünkbe, hogy ne szolgáljunk harci egységekben – hangsúllyal az elit egységeken –, úgy vált az elmúlt években a „svil” a jó, a szép, a bátor és átölelő izraeliségben való részvétel megtestesülésévé, ami után a kollektív szív epekedik. Innen ered az önvizsgálatom: lehet, hogy az a tény, hogy nem gyalogoltam le az út teljes ezer kilométerét – hibát jelez az erec-izraeli identitásom tisztaságában?
Mi a siker titka?
A mintegy 1050 kilométer hosszú túraúton 45-60 napig tart végigmenni, a túrázás sebességétől függően. Évente több tízezren haladnak rajta végig, de közülük csak körülbelül ezer ember csinálja meg egyhuzamban teljes hosszában. Ezek az igazi Izrael-túrások (svilisztim), és a becslések szerint a túraútvonal 25 évvel ezelőtti felavatása óta összesen körülbelül tizenötezer ilyen izraeli volt.
Az „igaziak” mellett további 80-100 000 ember van, akik végigmentek az gyalogúton, de szakaszokban, több évig tartó folyamat során. Egyszer tagja voltam egy ilyen csoportnak, amely rendszeresen, havonta egyszer összegyűlt és egy-két szakaszt végigjárt. A csapatnak több mint három évbe tellett a teljes túraútvonal teljesítése. Az idő haladtával sok résztvevő lemorzsolódott, de az új résztvevők próbálkozása, hogy csatlakozzanak a túrázókhoz, lenézésbe és követelésbe ütközött: „Először teljesítsétek a hiányzó részeket, amikből kimaradtatok.”
Az előbbieken túl több százezer további szakaszgyalogló van, ők a nyomvonal egyes részeit teljesítik csak, ki többet, ki kevesebbet.
„Ez tulajdonképpen a 21. századi ‘Israeliana’ kivonata” – mondja Tamar Herman professzor, aki az izraeli túraösvényen járók jelenségét kutatta, és kutatásait a “Svil Iszrael – A régi-új izraeliség útja” című lenyűgöző könyvben publikálta. Herman kutatása valóban szemlélteti az Izrael-túraútnak a társadalomban és a kultúrában kialakult státuszát: a túravonal bejárása kijelöli a rajta haladók izraeliségét, kortárs és világi izraeliségük lényegét. Maga az ösvény a tiszta izraeliség ikonjaként van megjelölve, ami a „csodás Izrael” (Erec Iszrael hajafa) lényegének abszolút mértéke.
Hol okozott kárt a nyomvonal kijelölése?
Uri Dvir, az Izrael-túraút kijelölője nem tudta az útvonalat kizárólag a túrázás szempontjai alapján meghatározni. Számos korlátot kellett figyelembe vennie: biztonsági kérdések (melyek miatt Júdeától és Szamáriától távol tartották az utat), technikai és fizikai akadályok (például katonai bázisok vagy kiképzési területek), bürokratikus problémák és a városok elkerülésének szükségessége. Az akadályok sokasága ellenére azonban létrehozott egy útvonalat, amely végigvezet az izraeli táj minden formáján, és amely szinte teljesen tiszta természeti térben mozog. Kimondottan jól sikerült a nyomvonal: tájképi és az általa kínált nehézségi szintek szempontjából is nagyon sokszínű. Jól jelzett, és a legtöbb szakasza viszonylag kényelmesen megközelíthető és nem túl félreeső.
Az Izrael-túraút rendkívüli sikere éppen annak fényében érdekes, hogy létrehozása céljából szinte alig jelöltek ki új útvonalat. Valójában olyan meglévő és rövidebb útvonalszakaszok összekapcsolásával jött létre, melyeket korábban már megjelöltek és bejártak. Ezeket folyamatos vonallá kapcsolták össze, új színekkel jelölték a terepen, ami egy önálló útvonallá egyesítette a fülbemászó, könnyen megszerethető név alatt.
A korábbi jelölésekre való támaszkodás bizonyos esetekben járulékos károkat okozott. Így például Szde-Boker környékén az út korábbi jelölésekkel telített térben mozog, és elkerüli Jeruham városát. Az idők során Jeruhamnak nem volt olyan túrázó tudatú lakosa, aki vette volna a fáradságot a környéken lévő túrázható útvonalak felkutatására és megjelölésére, és ez a tény a túraútvonalat távol tartotta tőle úgy, hogy az a mai napig árt a városnak – Jeruham nagy hasznot húzhatna a nyomvonal közelségéből gazdaságilag és társadalmilag is, valamint a lakosok csatlakozásából a természetjárás ethoszához.
Ki és hogyan használja az utat?
Herman tanulmánya demográfiai szempontból vizsgálja a Svil Iszraelen túrázókat, és érdekes adatokat tár fel. Az útvonalon több férfi jár, mint nő, több a fiatal, mint az idős, szinte csak zsidók használják (később még visszatérünk erre a kérdésre), külföldi turistával szinte sosem találkozunk rajta (a gyalogutat a lokalitása jellemzi, és nem vált turistaattrakcióvá).
A túrázók legjelentősebb korcsoportjai: katonai szolgálat előtt és után álló fiatalok, valamint az 50 év felettiek, akik kevésbé aggódnak a megélhetés miatt, és már nincsenek otthon kisgyermekeik.
Mindezek ellenére a túra közben sok mindenkivel találkozhatunk: nagyszülőkkel és unokáikkal, családokkal, baráti társaságokkal, csoportokkal, idegenvezetővel kísért szervezett túrázókkal és jó néhány szerelmespárral. Az európai vagy észak-amerikai túrautakkal ellentétben a „mi” gyalogutunkon alig fogunk magányos túrázókkal találkozni. A társaságban való kirándulás – derül ki az adatokból – kifejezetten izraeli jellegzetesség.
Különböző csoportokra oszthatjuk a túrázókat:
Az igazi túrázók (svilisztim, vagy svilnyikim) nehéz hátizsákot visznek a hátukon, hálózsákot, sátrat és sok liter vizet cipelnek. Port nyelnek, a terepen esznek, és egyetlen éjszakai fényük a kempingfőző.
A komolytalanok (hafifnyikim) egy-egy szakasz vége felé áhítattal várják a csillogó-villogó, légkondicionált dzsipeket, amelyek értük jönnek, és egy közeli szállodában éjszakáznak, vagy otthon, ágyban alszanak.
A spiritualisták hosszan meditálnak minden halom tetején, és hosszú órákig merengenek a forrásoknál.
A nyugdíjasok egész úton arról beszélnek, hogy a fájdalom csak az agyban létezik, büszkén birkóznak meg a hátfájással, és kedvelik a túrabotokat.
Miért gyalogolnak a gyaloglók?
A tanulmányból kiderül, hogy a gyaloglás motivációja sokféle forrásból származik.
- Vannak, akik a természet iránti szeretetből vagy kalandvágyból indulnak el.
- Vannak, akik a napi rutintól és a megszokott környezettől akarnak elszakadni.
- Vannak, akik (személyes, női, fizikai) önfejlesztés céljából túráznak.
- Vannak a nosztalgikus kirándulók, akik gyermek- és serdülőkori emlékeket, érzéseket, kalandokat keresnek.
- Vannak, akik a negyvenes (ötvenes, hatvanas, sőt hetvenes) éveikben jelentkező életközepi válságra reagálnak a túrával.
A legtöbb kiránduló egyszerűen elismeri: „Az élet Izraelben annyira stresszes és nyomasztó, hogy muszáj kikapcsolódnom.”
De miért épp az Izrael-túra? És mi ez a következetesség, hogy ne maradjon ki egyetlen szakasz se?
Herman: „Az Izrael-túra a rend érzetét kelti, azt, hogy minden a helyén van. Minél viharosabb és rendetlenebb az izraeli köztér – a politikai, a társadalmi –, annál inkább megnyugtató és biztonságot adó a rendezett túraútvonalon való gyaloglás.”
Úgy tűnik, hogy ez az Izrael-túra fenomenális sikerének titka: míg Izrael minden más területe frusztrációval és szakadásokkal teli, a túraút léte életet lehel az izraeli egység elhalványuló érzésébe. Leegyszerűsítve: ki a jó izraeli, és ki szereti az országot? A túrázó. Ez az izraeli-cionista-zsidó kollektíva egyfajta identitásjelzője.
Herman: „A túraút egy képzeletbeli ország iránti vágyat tükröz, ahol mindannyian együtt voltunk, egy közös szellemben, egy ethoszon osztoztunk. Az út a rajta haladókban – mindenféle cinizmustól és a legkisebb iróniától is mentesen – hazafias csodálatot kelt. Vágyat a jó érzésre, a romlatlan izraeliségre. Mintha a jó, a szép, a kedves emberek számára fenntartott térről lenne szó. Minél több szorongás és bizonytalanság van odakint, annál jobban kifejezi a hazafias érzelmeket, ha egy ilyen helyen tartózkodunk.”
Még akkor is, ha egy ilyen leírás idegen a személyes tapasztalatoktól, és csak néhány napig szerettünk volna a természetben lenni a haverokkal – madártávlatból nézve társadalmi-politikai igazság kristályosodik ki előttünk: a túrázás kompenzálja az egyre nagyobb elidegenedést. A politikai helyzettől, a kormánytól, a társadalmi szakadéktól. Így észrevétlenül helyreállítja az izraeli kollektívába vetett hitet, az ország és a föld iránti vonzalmat. Úgy tűnik, hogy csakis ebben a térben eshet meg, ahol a résztvevők vakáción vannak a mindennapokból, hogy a Nagy-Izraelt támogató horgolt kipások testvériséget tudnak érezni a megszállást ellenző világiakkal és akár Merec szavazókkal is.
Mióta világ a világ, az ember gyalogol. El akar jutni valahova, sétál, felejteni akar, vagy a testét fejleszteni, és vallási cselekedetként is: zarándokol. A világon mintegy negyedmilliárd ember zarándokol évente: Mekkába, indiai templomokba, spanyolországi kegyhelyekre, Marokkóban az igazak sírjaihoz. A vallásos zarándok elhagyja otthonát, és messzire megy. A távolság elválasztja életének rutinjától, és a célhoz érve katarzison megy át, egyfajta megújuláson, megtisztuláson. Azok, akik a Svil Iszraelen járnak, hasonló folyamaton mennek keresztül – csak Isten nélkül és templom nélkül az út végén.
Herman: „Azok, akik a gyalogutat járják – különösen azok, akik egyhuzamban haladnak végig rajta – átalakulási folyamaton mennek keresztül, hasonlóan a vallási zarándokokhoz. Elszakadnak az identitásukat jelző külső szimbólumoktól, és érzelmi szinten némelyikük zarándoklat-élményt él át. Mindkét esetben maga a gyaloglás a cél. A gyaloglás megtisztít, összekapcsol önmagunkkal, elszakadva az összes referencia-körünktől. Annak ellenére, hogy az Izrael-túraúton az elszakadási folyamat mélységében nem hasonlít a nagy és hosszú zarándoklatokra.”
Ki reked a gyalogúton kívül?
Konszenzusos státusza és az általános szimpátia ellenére az izraeli társadalom bizonyos csoportjai el vannak zárva és elzárkóznak az Izrael-túraúttól. Először is politikai okokból: jobboldali körökben például egyesek úgy vélik, hogy ez egy baloldali út, mert nem halad át Júdea és Szamária területein. Ezzel szemben a baloldalon vannak olyanok, akik azt állítják, hogy az Izrael-túra hazafias kifejezés, amely a „nem reflexív mainstream cionizmushoz” kapcsolódik.
Ezek mellett sokkal nagyobb társadalmi blokkok is találhatók, melyek a túraútvonalon kívül rekedtek, és ezek elsősorban az alacsonyabb társadalmi-gazdasági osztály tagjai. Bár a túraút mindenki előtt nyitva áll, használata szabad és ingyenes, de maga a túrázás nem olcsó mulatság. Ahhoz, hogy a nyomvonalon túrázzunk, szükség van a családról való gondoskodás megszervezésére, szabadidőre, szabadnapokra, és meglehetősen sok pénzbe is kerülhet: a szállítás és utazás költségei, a víz és élelem földbe ásása, a szálláshelyek, a szervezett csoportok kísérete, és természetesen a felszerelés és az élelem.
De ez nem csak gazdasági kérdés.
Herman: „A keletiek, a hagyományőrzők, a Sasz párt hívei nem látják magukat ennek a dolognak a részeként. Az ő szemükben az Izrael-túra askenázi túraút. És ha keleti halad rajta, akkor véleményük szerint askenáziként viselkedik.
Ebből a szempontból az útvonal magába gyűjti az izraeli társadalom szakadásait. Ennek megfelelően nem találkozunk rajta arabokkal és ultraortodoxokkal sem.
Ami az ultraortodoxokat illeti – a természetben való szabadidős séta szinte nem létezik világukban, véleményük szerint ez időpazarlás, és eleve egy ilyen utazás nagyon drága az átlagos ultraortodox számára.
Az arabok számára a gyalogút átlátszó. A közel-keleti kultúrában nincs szabadidős gyaloglás, de Herman szerint a Svil Iszrael az arabok számára eleve „cionista ösvénynek” számít. „Arab idegenvezetők elmondták, hogy az utóbbi időben elkezdtek gyalogtúrákra vinni csoportokat olyan útvonalakon, mint például a Nakba túravonal a romos falvak maradványai között. De nem az Izrael-túrára, mert az egy cionista útvonal. Az arab történelmet ugyanis figyelmen kívül hagyják az út nyomvonalán található helyszíneket kísérő magyarázatok; sok, elesett katonákra és csatákra emlékező emlékmű mellett elhalad, és a rajta járók sokat beszélnek a hazaszeretetükről. Ez nem tetszik nekünk.”
Az ellentétek egysége
Izrael földjén a gyaloglás hagyománya több mint egy évszázaddal ezelőtt alakult ki – kezdve az első úttörőktől, a Palmachon és az ifjúsági mozgalmakon át az éves iskolai kirándulásokig. Az ideológiai alap: a természettel és a földdel való kapcsolat, amely alapvető elem a cserzett bőrű, szívós testű, az országot szerető és a földjéhez kötődő „új héber” identitásának kialakulásában. De a ’80-as és ’90-es években ez a hagyomány a kihalás szélére került. Az ifjúsági mozgalmak visszaszorultak, megszüntették a mezőgazdasági órákat, megváltoztatták az országismeret (selach) tantervét, az éves iskolai kirándulásokon pedig egyre inkább a látványosságok felkeresése és a szállodában alvás vált szokásossá.
Éppen ekkor, a ’90-es évek közepén jött létre az Izrael-túraút, ami felélesztette a haldokló hagyományt. Bizonyos fokig visszahozta a „tiszta” Erec-Izrael (Izrael földje) hagyományát a modern – fogyasztói, kapitalista, globális és technológiai – valóságba. A Svil Iszrael így a túrázók számára az idilli tér eufórikus érzését nyújtja, ellentéteként a mindennapi élet csúfságának.
Érdekes módon, bár a túraút az izraeli kollektíva „útjelzője”, a rajta való túrázás többnyire kifejezetten individualista és eszképista cselekedet. Éppen a nemzeti és kollektív aktusok ellentéte. Azért járjuk az utat, mert valójában távol akarunk maradni az izraeli kollektívától. Azért gyalogolunk, hogy megszabaduljunk mindattól, ami taszít minket az izraeliségben. Azért lépkedünk az úton, mert tiszta, a szó konkrét és átvitt értelmében is mentes az izraeli nyilvánosság durvaságától és mocskától. Azért túrázunk, mert egyedül akarunk lenni.
Az út tehát egyértelmű ellentétet testesít meg – egyrészt a nemzeti kollektívával való azonosulást, másrészt annak teljes ellentétét, a tiszta menekülés cselekedetét: a szökést a nyers valóság elől, az eltávolodást a társadalmi valóságtól.
Héberről fordította: frankpeti
